2/1. fejezet - Carrie

Még mindig itt állok a nyitott ajtóban és csak bámulok magam elé. Tisztában voltam vele, hogy ennél butábban nem nézhetek ki, és legszívesebben hátsón billentettem volna magam, de képtelen voltam megmozdulni.

• Szia! – Hangja simogató dallam volt a fülemnek. – Ne haragudj, de reggel összeütköztünk, és ott maradt a pénztárcád. Gondoltam, még szeretnéd viszont látni.

Felém nyújtotta az említett tárgyat, de képtelen voltam elfordítani a tekintetem az arcáról. Attól féltem, hogy ha nem nézem folyamatosan, eltűnik. Szerencsémre (?) Lea megjelent mögöttem és egy alig láthatatlan (?) mozdulattal bokán rúgott, ami kicsit észhez térített.

• Köszönöm – mondtam alig hallhatóan, és elvettem a pénztárcám. A mozdulat közben kissé összeért a kezünk, minek hatására olyan érzésem volt, mintha áramot vezettek volna belém.

• Én nem is zavarom tovább a hölgyeket. Örülök, hogy találkoztunk, Catalina.

Kitágult szemekkel néztem a távolodó alakját a folyóson, a térdeim pedig lassan felmondták a szolgálatot. Még mindig sokkos állapotban voltam. Végre láttam, itt állt a lakásunk előtt, és én mit csináltam? Semmit! Botladozó léptekkel mentem vissza a nappaliba, a tudatom határán érzékeltem, hogy Lea a konyhába ment, matat valamit a hűtőben, de én csak magam elé bámultam. Barátnőm visszatért hű barátunkkal, a tequilával, meg a „szertartás” kellékeivel, azaz fahéjjal és naranccsal, és a citrommal és sóval.

• Tudom, hogy most szükséged van rá. Majd ha lehúztál már kettőt, utána meghallgatom, hogy mekkora idióta voltál.

Hihetetlen ez a nő. Mindig képes mosolyt csalni az arcomra. Elvettem tőle a poharamat, majd koccintottunk a hatalmas „tehetségemre”. Megkaptam a másodikat, mire Lea várakozóan tekintett rám. Vettem egy nagy levegőt, majd belekezdtem:

• Ne is mondd! Egy hatalmas idióta vagyok! De leblokkoltam, oké? Ki számított rá, hogy itt terem az ajtónk előtt? Itt vagyunk már régóta, járunk meccsekre, de még soha nem láttuk. Megijedtem. Mégis mit mondhattam volna neki? „Helló, rád várok már nem is tudom, mióta?” Ez azért elég bután hangzik. Meg az, hogy láttam, még nem jelent semmit. Lehet, hogy csak rendes, és visszahozta magától. Úristen, hogy nézek ki!? Melegítőben nyitottam ajtót! Te jó ég! A fejem is! Fel volt gumizva a hajam! Bezzeg ő most is tökéletesen nézett ki. Mekkora szerencsétlenség vagyok! Ezt tanítani kellene.

Lea türelmesen hallgatta végig eszement eszmefuttatásomat, ami összefüggéstelen volt, de a gondolataim össze – vissza voltak a fejemben, még a nevemet sem tudtam volna normálisan megmondani. Barátnőm a kezembe nyomott egy újabb poharat, amiért most nagyon hálás voltam.

• Nem lesz még egy ilyen esélyem, igaz? Te tudod a legjobban, mennyire vártam erre. Én meg elszúrom. Megkaptam a lehetőséget, nem éltem vele.

• Miért ne lehetne még esélyed? Ez is egy véletlen találkozás volt. Ki tudja, lehet, holnap összefutsz vele valahol. – Imádtam az optimizmusát, hogy mindig mellettem állt. Nem tudom, mi lenne velem nélküle. Örökre áldani fogom a bloggert, és az írást, hogy megismerhettük egymást.

• Vagy csak céltalanul kell kóborolnom az utcán, hátha megint fellök. – Erre már mind a ketten jó hangosan nevettünk, és visszatértünk a szívtipró vámpírok tanulmányozásához, javítva az értékeli éleslátásunkat az örök baráttal, Tequilával.

Már fél egy felé járhatott, amikor véget ért a tanulmány, Lea nagyot nyújtózott a kanapén. Elnyomott egy feltörni készülő ásítást, amin mosolyognom kellett.

• Még szerencse, hogy holnap csak délután kell bemennem, dolgozni. Képtelen lennék felkelni.

• Nekem még van pár szabad napom. Csak jövő héten kezdek. Már ráférne a lakásra a takarítás. – Hirtelen eszembe jutott valami, amitől nem sok jót sejtető vigyor telepedett az arcomra. Lea is észrevette, és reményvesztetten felsóhajtott.

• Ma az edzésen… Mi volt az a sokat sejtető pillantás? – Lea arca pillanatok alatt vörös lett, kicsit sajnáltam, de muszáj, tudom a részleteket. – Nem vagyok vak, láttam, hogy néztek egymásra. Ha szemmel lehetne… - Felhúztam a szemöldököm, jelezve, hogy mire gondolok. Barátnőm idegesen beharapta az ajkát.

• Oh, hát az. Nem tudom néha, hogy mit gondoljak. A nagyon tetszik csak enyhe kifejezés arra, amit érzek. De ha ő egyszer annyira hűvös! Az arcom olyan, mint egy nyitott könyv, nem igaz, hogy nem veszi észre!

• Édesem, ő is csak egy pasi. Akkor esne le neki, ha pucéran szambáznál előtte.

• Lehet. Gyere, üljünk ki az erkélyre. Addig elszívok egy cigit.

Imádtuk a várost innen nézni. Nem a központban laktunk, de itt is hatalmas volt mindig a nyüzsgés. Madrid soha nem alszik. Mindent betöltött az emberek beszélgetése, nevetése, a járművek zaja, a bárokból hallható zene ritmusa. Visszaemlékeztem arra, amikor ideértünk. Eleinte minden annyira nehéz volt. A nyelv sem ment annyira, az életritmus nagyban különbözött a megszokottól, de jött a kávézó, ami új lendületet adott nekünk. Igaz, hogy már nem dolgozok ott, de mindig szívesen látnak, a személyzettel, és a főnökkel is jó kapcsolatot tartok. Annyira büszke vagyok Leára, hogy már üzletvezető. Mindig örömmel hallgatom, amikor valakivel spanyolul beszél, és közben hevesen gesztikulál. De ha mérges, akkor előveszi a szebbik magyar szókincsét. Két év után is szomjas szemekkel ittuk be kedvenc városunk látványát. Minden nap tartogatott valami újat, amit érdemes volt felfedezni.

• Szombaton este meccs van ám. Remélem nem felejtetted el? – Lea nem volt nagy focirajongó, de miattam megvette az éves bérletet, és minden egyes alkalommal ott ült velem a lelátón, lelkesen szurkolva a Real Madridnak. Bármennyire tagadta, azért már ő sem tudott közömbös lenni. A kihagyott helyzeteknél néha felállva bosszankodott, szabálytalankodásoknál pedig vitatkozott a bíróval.

• Hogyan felejthetném el? A csapat is megy a kávézóból. Hihetetlen mennyire szereti itt mindenki a focit. Olyan itt, mintha vallás lenne.

• Nekik lényegében az is. Jövő hétvégére terveztél programot?

• Még semmit. Van valami ötleted?

• Arra gondoltam, hogy amíg jó idő van, lemehetnénk Cádizba. Már hiányzik a tenger. Nem kell sokat sem utazni.

• Persze, menjünk. Már ránk fér egy jó nagy buli is.

Mindketten hatalmasat ásítottunk, majd egymást megölelve kívántunk a másiknak szép álmokat. Amint becsukódott mögöttem az ajtó, már megint a gondolataim lettek rajtam úrrá. Nem tudtam a fejemből kiűzni a képet. Belém égett a pillantása, ahogy a barna szemek az arcom vizsgálták, a mosoly, az az ív, amire a telt ajkak húzódtak. A szívem össze – vissza kalapált, csak nagyokat lélegezve tudtam lenyugodni. Magamban mantráztam, hogy nem kúszott ki a lehetőség az ujjaim közül. Elvégre erre vágytam már régóta! Éreztem, hogy ő az.

Reggel a kávéfőző ismerős hangjára ébredtem. Lea egy Istennő. Nincs annál jobb, mint a kávé illatára ébredni. Szokás szerint halkan szólt a rádió, barátnőm a zene ritmusára táncikált.

• Buenos días! Jól aludtál?

• Jaj, szia! Észre sem vettelek. Kávét?

• Kérek, köszi. Gofri?

• Jó ötlet. Carrie? – Ismertem ezt a hangot. Próbáltam úgy csinálni, mint aki nagyon elfoglalt, így csak kérdően hümmögtem egyet. – Kérdeznék valamit. Tudtál aludni?

• Mindig megdöbbenek, hogy mennyire ismersz, pedig már nem kellene. Nem sokat. Eljutottam odáig, hogy még semmi nincs veszve. Csak azt nem tudom, hogy mit fogok ma magammal kezdeni. Kitakarítok, az pár óra. Írnom kellene, de most nem jön az ihlet.

• Hát, épp kérni akartam valamit. Hívott a főnököm, és mondta, hogy két pincérünk is lebetegedett, és kérdezte, hogy esetleg nem tudnál– e beugrani.

• Nagyon szívesen. Hányra kell ott lennünk?

• Azt mondta, hogy ráérünk a szieszta után menni, olyan egy óra körül. Addig én is írok tovább. Tegnap elkapott a gépszíj, alig bírtam leállni, de aludni is kell valamikor.

• Mennyire fognak az olvasóid meghurcolni? – Kérdeztem tőle felhúzott szemöldökkel, mire csak sokat mondóan elmosolyodott.

• Tudod, van, ami soha nem változik.

A reggeli után mindketten leültünk a laptop elé alkotni, bár én csak bambultam magam elé, míg Lea a szomszéd szobából néha átkiabált, hogy mit gondolok néhány ötletéről. Imádtam a közös ötletvihart, a két drámaimádó. Megbűvölve figyeltem az előttem villódzó kurzort, de a szavak csak nem akartak jönni. Folyton egy arcot láttam magam előtt, aminek eredményeként megszaladt a fantáziám, és egy olyan világba kerültem, ahol nem vagyok ilyen „tehetséges”.

A Tökéletes Carrie álomvilágból Lea szakított ki, aki közölte, hogy kevesebb, mint tíz percünk van, hogy odaérjünk a kávézóba. Magamra kaptam az első ruhát, ami a kezembe akadt, beleugrottam a sarumba, és már siettünk is. Izgatott voltam, mert már régóta nem dolgoztam ott. Hiányzott a hely, de nem adta meg azt, amire vágytam, de ettől függetlenül jó volt visszatérni. Nagyon sokat köszönhetünk ennek a kávézónak.

Alig léptünk be az ajtón, a főnök már izgatottan várt minket. Hevesen magyarázta, hogy délelőtt egy perc szünetük nem volt, kész őrültek háza van, és szüksége van minden segítségre. Most mindketten pincér egyenruhát kaptunk, és láttam, hogy Lea elfojtott egy halvány mosolyt. Végre nem kell magas sarkúban pompáznia. Még csak öt perce voltunk nyitva, mintha Madrid összes embere itt akarna kávézni. Nem volt szabad hely, a kinti teraszon is sokan voltak a hőség ellenére. Hiába volt szeptember eleje, az időjárás még mindig a nyarak legmelegebb napjait idézte.

Imádtam ezt a pörgést, és szükségem is volt rá. Nem volt időm gondolkozni, csak a rendelésre figyeltem. Épp az egyik vendéggel beszélgettem, miközben az egyik asztalhoz lépegettem, amikor hirtelen megfordultam és valaki mellkasával találtam szembe magam.

• Elnézést, figyelmetlen voltam – kezdtem el szabadkozni, amikor egy ismerős nevetés belem fojtotta a szót. Éreztem, ahogy az arcomba tódul a vér, amitől hozzám képest egy paradicsom sápadt lett volna. Hallani csak a saját szívverésemet hallottam, ami igen zavaró volt. Itt állt ő, Mr. Ellenállhatatlan a maga tökéletességével, idegesítő, és egyben szexi mosolyával, erre én megint hozom a szokásosat.

• Nem történt semmi. Van valahol egy szabad asztalotok?

Gyorsan körbetekintettem, de nem láttam sehol, csak a pult mellett.

• Csak oda tudsz leülni. – Mutattam az egyik bárszékre.

Éreztem, ahogy mögöttem jött, mire mintha minden levegő elfogyott volna. Próbáltam nem hangosan zihálni, de szerintem ő még élvezte is, hogy ilyen zavarban vagyok.

• Mit hozhatok? – kérdeztem tőle, mikor leült.

• Egy lattét kérnék, és egy mentes ásványvizet.

Kábultam a kávégép előtt, hirtelen azt sem tudtam, hogy mit kell megnyomni. Lea látta zavaromat, odaosont hozzám, komolyan aggódó tekintettel végigmért.

• Rosszul vagy?

• Nem… én, jól vagyok. Csak nézd meg finoman, hogy ki ül a pultnál.

A finom mozdulat egy határozott hátra arc volt, amit csak az nem vett észre, aki nem akart.

• Itt van! – felelte barátnőm egy oktávval magasabban.

• Tudom. Nekimentem.

• Érdekes ismerkedsz. Mit akarsz csinálni?

• Most? Egy lattét. Aztán kiviszem neki.

Barátnőm rutinosan nyomkodta a gombokat, még én a vállam fölött hátrasandítottam. Mr. Ellenállhatatlan még mindig ott ült a pultnál, a telefonját nyomkodva. Láttam, hogy többen felismerték, összesúgnak a háta mögött, de mintha ez őt egyáltalán nem zavarná. Hogy tudja ennyire kezelni az ismertségével járó dolgokat? A kávé közben elkészült, így nagy levegőt véve indultam a pulthoz.

• Köszi – mondta kedvesen, mikor letettem elé az italát.

• Szívesen. Ha esetleg szeretnél még valamit, akkor szólj. – Már épp sarkon fordultam volna, amikor a kezem után nyúlt. Érintése nyomán mintha lángolt volna a bőrőm.

• Nem tudtam nem észrevenni, hogy furcsán viselkedsz a közelemben. Talán … - beharapta az ajkát, amire győzelemittas mosolyom lett. Végre egyszer ő van zavarban és nem én. – Nem ismersz? - A kérdése váratlanul ért. Eddig tartott az örömmámor.

• Őszintén? Tudom, hogy ki vagy, de nem ismerlek. – A válaszom meglepte, mert hirtelen elengedte a kezem. Hirtelen hiányérzetem támadt, mintha a karom is letépte volna, pedig csak nem éreztem a bőrét a bőrömön. Tuti megőrültem.

• El sem hiszed, mennyire megleptél ezzel a válasszal. Megleptél, de örülök neki. Még sosem hallottam ezt senkitől. - Felvillantotta mind a harminckét tökéletes, hófehér fogát és rám nevetett, csendesen és furcsa mód, alázatosan. Elakadta lélegzetem.

Már épp válaszolni készültem volna neki, amikor a pillanat varázsát megtörte a mobiltelefon hangja. Mr. Ellenállhatatlan hanyag mozdulattal vette elő a készüléket, majd nagyon gyorsan beszélni kezdett. A telefonbeszélgetés nem tartott sokáig, várakozóan tekintettem rá.

• Mennem kell. Szeretnélek még látni. Találkozunk valamikor? – Kérdése annyira hirtelen ért, hogy a szavak a torkomra forrtak. Egy erőtlen bólogatásra futotta tőlem, mire elmosolyodott. – Itt a névjegyem. Van egy tollad? – Odaadtam neki a tollat, mire ő firkált valamit a névjegyére. – Ez itt a magánszámom. Szeretném, ha felhívnál, amikor ráérsz.

• Tulajdonképpen szombaton megyünk ki a meccsre… - Be sem fejeztem, ő már szinte fél lábbal kinn volt a kávézóból.

• Remek. Hívj fel előtte, délután, és megmutatom nektek a stadiont.

Olyan gyorsan ment el, mint egy nyári vihar. Az egyik pillanatban még itt állt előttem, most meg már messzire járt. A boldogság úgy áradt szét a belsőmben, mint valami atomrobbanás. Nagyon erőt kellett vennem magamon, hogy ne sikítsak. Akkora mosollyal fordultam Leához, amit még Julia Roberts is megirigyelt volna. Botladozó léptekkel indultam el felé, aki már nagyon várakozóan tekintett rám.

• Mit mondott? Találkoztok?

• Szombaton, meccs előtt. Azt mondta, hogy megmutatja nekünk a stadiont.

• Mi? Komolyan? Jaj, de örülök! – Barátnőm a nyakamba vetette magát, és jó szorosan megölelgetett. – Ugye tudod, hogy nekem hirtelen programom lesz arra az időre, és csak a meccsre fogok odaérni?

• Hogy fogom én ezt neked mind megköszönni?

• Mit mondott még? – legyintett.

• Megkérdezte, hogy nem ismerem– e. Erre válaszoltam azt, hogy tudom, ki ő, de nem ismerem. Nem ezt a választ várta, meglepett volt, de jó értelemben. Mintha egy pillanatra ledobta volna az álarcát, és hihetetlen melegséggel mosolygott rám. Annyira hihetetlen ez az egész. Tuti csak egy álom, és nemsokára felébredek. – Hirtelen megfájdult a karom. Lea belém csípett, én a fájdalmas területet dörzsölgettem. – Ezt miért kellet?

• Most már tudod, hogy nem álom. Ez a valóság, szivi – kacsintott rám. Elvigyorodtam.

A délután további része ugyanolyan pörgősen telt, emberek be, emberek ki, egy percre nem tudtam megállni. Mindenkit mosolyogva köszöntöttem, most madarat is lehetett volna velem fogatni. A műszak végén éreztem egy kicsi fáradtságot, de tudtam, hogy képtelen lennék aludni. Megvártam Leát is, amíg átöltözik, közben az öltözőszekrénynek dőlve nézegettem őt, azzal a nézésemmel, hogy „van tervem estére”. Ő csak megadóan felsóhajtott.

• Szóval, hova is megyünk?

• Beülhetnénk a Lowba. Jó zene, kellemes társaság, finom italok. – Tudtam, hogy nyert ügyem van, a Low volt a kedvenc helye.

Hazaugrottunk gyorsan átöltözni, majd egy taxit fogva elindult a klub felé. Szerettünk ott lenni, sokszor volt élő zene színvonalas helyi bandákkal, sok barátunkkal találkoztunk ott. Belépve a szokásos asztalunk felé vettük az irányt, de az már foglalt volt. Két férfi foglalta el, de ezzel már máskor sem nagyon foglalkoztunk. A döbbenet akkor ért el minket, amikor megláttuk, hogy kik vannak ott.

Tyler ránk emelte zöld tekintetét, ami határozottan megállapodott Leán. Barátnőmet elöntötte a jól ismert piros szín, Tyler is zavartan nézelődött. Tudtam, hogy én is szerencsétlen vagyok, de Leám is mindig leblokkolt, ha az edzőnkről volt szó. Végül Tyler haverja törte meg a csendet.

• Szép estét, Hölgyeim. Mateo vagyok, Tyler haverja. Megtisztelnétek minket a társaságotokkal? – Finoman löktem egyet Leán, mire vette a célzást és leült az Adonisza mellé. Még én is láttam a köztük vibráló energiákat, milyen lehet azt érezni!

• Hozhatok valamit nektek? – kérdezte Mateo udvariasan.

• Két martinit, légy szíves.

• Segítenél nekem idehozni? – Természetesen egyből vettem a célzást, és ördögi vigyorral álltam fel az asztaltól.

A pult felé menet többször hátrapillantottam, de elégedett voltam. Nem tudom, miről beszéltek, de legalább kommunikáltak. Mateo aranyos srác volt, kimondottan jóképű. Gondolom ő is hasonló foglalkozást űzhetett, mint Tyler, nagyon kisportolt, izmost testtel rendelkezett. Napbarnított bőre volt, meleg barna szeme, és rövid, barna haja. Több lány is megfordult utána a Low – ban, de ő mintha észre sem vette volna őket. Mikor megkaptuk az italunkat, visszaindultunk az asztalhoz, de félúton megálltunk. Láttam, hogy barátnőm felszabadultan beszélget Tyler – kel, ezért úgy döntöttünk, hogy nem megyünk vissza azonnal.

Természetesen Lea martinije nem veszett kárba, Mateoval beszélgetni igen kellemes volt. Táncoltunk is, ami elég viccesre sikeredett szerény mozdulatkultúrámat figyelembe véve. Elmesélte, hogy ő még New Yorkban ismerte meg Tyler – t, és ő csábította ide Madridba. Szeretnének később egy közös konditermet, de előbb még össze szeretne házasodni a barátnőjével. Most már értem, miért volt ilyen passzív a lányokkal szemben.

Észre sem vettük, hogy mennyire elrepült az idő. Közben néha rápillantottunk barátainkra, de ők nevetgélve beszélgettek. Hajnali négy körül aztán Mateoval odamentünk a turbékolókhoz és felhívtuk a figyelmüket a bár nyitvatartási idejére. Azok ketten kissé támolyogva keltek fel, Tyler ráadta Leára a kabátját és odahajolt hozzá, súgott valamit a fülébe. Nem akartam szeméremsértő lenni, így vigyorogva elfordítottam a fejem, de azt még láttam, ahogy barátnőm egy puszit adott az Adonisznak, majd a fiúk el is mentek. Lea ábrándos tekintettel nézett Tyler után, mire oldalba böktem és ördögi vigyorra húztam a számat.

• Ugye tudod, hogy mindent tudni akarok? Mesélj el minden egyes részletet!

2/2. fejezet - Lea

A csend kezdett egyre idegesítőbb lenni, aztán végre valaki megszólalt. Ennek a valakinek határozottan nem olyan hangja volt, mint Carrienek, így legalább már azt be tudtam határolni, hogy a látogató férfi, és hogy tuti nem hozzám jött, különben Carrie már szólt volna. A vigyor úgy szaladt fel a képemre, mint a borostyán a régi házfalakra. Bár általában messze állt tőlem, hogy megalapozatlanul levonjak bármilyen következtetést, azért a legszívesebben tapsikolva ugráltam volna fel s alá a nappaliban. Carrienek férfilátogatója van!

- Szia! – a fickónak kellemesen mély, bársonyos hangja volt. – Ne haragudj, de reggel összeütköztünk, és ott maradt a pénztárcád. Gondoltam, még szeretnéd viszont látni – ejha! Ha kívülről is úgy néz ki, mint amilyen a bűnös éjszakákra csábító hangja, akkor áldásomat adom rájuk – ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal a fejemben óvakodtam közelebb az ajtóhoz, mert természetesen nem bírtam ki, hogy ne nézzem meg magamnak a pasast.

Ahogy végigszaladt rajta a tekintetem, már tudtam, ki volt ő, lévén órákat töltöttem a barátnőmmel a futballpálya lelátóján ücsörögve és igyekeztem elfoglalni magam, míg ő a focistát csodálta. Carrie szegényem úgy nézett ki, mint akit menten megüt a guta, ezért egy célirányos bokán rúgással visszatérítettem az élők közé, majd elslisszoltam. A többit egyedül is meg tudta oldani… gondoltam, de tévedtem. A férfi elég kedvesen beszélt a barátnőmhöz, ő mégsem volt képes kinyögni egy értelmes mondatot se. Forgattam a szemeim ennyi szerencsétlenség láttán. Évek óta várt a fickóra, most meg elintézi a dolgot egy „köszönömmel”? Szinte toporzékolva vártam, hogy a pasas eltűnjön és én elbeszélgethessek Carrievel. Azt hiszem, ráfért egy-két különóra flörtölésből. Hogy addig is lefoglaljam magam, kicsörtettem a konyhába – igen, csörtettem, méghozzá olyan hangosan, hogy az ajtóban turbékoló gerlepárnak is fel kellett, hogy tűnjön – és előkotortam a hűtő hátuljában árválkodó tequilás üveget. Fontos alkalmakkor folyamodtunk hű barátunkhoz és ez határozottan annak tűnt. Kihalásztam még két poharat, meg némi citromot, sót, fahéjat meg narancsot is. Ketten kétféleképpen ittuk a tequilát és ez néha vicces helyzeteket eredményezett. Komolyan, életemben egyszer ittam sós-fahéjas-citromos tequilát naranccsal megspékelve, de azt hiszem, az is volt az utolsó alkalom…

Mire visszamentem a nappaliba, Carrie már a kanapén ült és a fejét fogta.

- Egy szót se! Tudom, hogy most szükséged van rá. Majd ha lehúztál már kettőt, utána meghallgatom, hogy mekkora idióta voltál – rávigyorogtam, mire ő is elnevette magát. Kitöltöttem az italokat és egymáson – vagyis inkább rajta – kacagva koccintottunk.

Nála jobb lélekkel még nem hozott össze a sors, ezért kissé aggasztott az iménti produktuma. Biztos voltam benne, hogy van benne ennél sokkal több, csupán a fickó váratlan felbukkanása miatti sokktól volt képtelen megszólalni. Az első, gyorsan ledöntött kör után újratöltöttem, megvártam, míg elkortyolgatja, majd hatalmasra tárt szemekkel, kíváncsian bámulni kezdtem. Nem bírta sokáig.

- Ne is mond! Egy hatalmas idióta vagyok! De leblokkoltam, oké? Ki számított rá, hogy itt terem az ajtónk előtt? Itt vagyunk már régóta, járunk meccsekre, de még soha nem láttuk. Megijedtem. Mégis mit mondhattam volna neki? „Helló, rád várok, már nem is tudom, mióta”? Ez azért elég bután hangzik. Meg az, hogy láttam, még nem jelent semmit. Lehet, hogy csak rendes, és visszahozta magától. Úristen, hogy nézek ki? Melegítőben nyitottam ajtót! Te jó ég! A fejem is! Fel volt gumizva a hajam! Bezzeg ő most is tökéletesen nézett ki. Mekkora szerencsétlenség vagyok! Ezt tanítani kellene… - erősen össze kellett szorítanom a számat, hogy fel ne röhögjek, de nem akartam megbántani.

Szegényem totálisan kikészült ettől a találkozástól. Egyébként nem tudom, mi baja volt magával. Csodaszép volt még reggel is, nem úgy, mint én. Már azon gondolkodtam, lehet, hogy éjjelenként szépségszalonokba jár… Persze, a feltevés kész őrültség volt, de jól esett elszórakozni ilyesmikkel.

- Nem lesz még egy ilyen esélyem, igaz? Te tudod a legjobban, mennyire vártam erre. Én meg elszúrom. Megkaptam a lehetőséget, nem éltem vele! – Carrie a kezébe temette az arcát és keservesen felsóhajtott. Végigsimítottam párszor a hátán, amolyan megnyugtatásképp, de nem úsztam meg, hogy verbálisan is hozzam a megfelelő adag higgadtságot. Magamban imádkoztam, hogy el ne kuncogjam a végét.

- Miért ne lehetne még esélyed? Ez is egy véletlen találkozás volt. Ki tudja, lehet, hogy holnap összefutsz vele valahol – lelki szemeim már pörgették is a képzeletbeli filmet, alapjáraton azt hozva, amit Carrie mesélt az összeesős alakításáról, meg persze a kicsavarodott fantáziám is hozzáadta a magáét. Megint elkapott a nevethetnék, amit sikeresen köhögésnek álcáztam. Egészen addig, amíg Carrie meg nem szólalt.

- Vagy csak céltalanul kell kóborolnom az utcán, hátha megint fellök – nos, itt szakadt el máskor oly erős idegeim cérnaszála és a nevetés olyan viharosan távozott belőlem, hogy majd’ leestem a kanapéról. Szerencsémre Carrie velem együtt nevetett, így nem fenyegetett egy esetleges lebukás veszélye.

Miután sikerült úgy-ahogy normális tempóra állítani az eddig ziháló légzésünket, magunkhoz vettük tequila barátunkat és visszatértünk a dögös vámpírok mustrálásához. Fél egy felé a fáradtság kezdett erőt venni rajtam. A hirtelen rám törő ásítási rohamom álcázása enyhén szólva sem sikerült, amit Carrie jó adag vigyorgással a tudomásomra is hozott.

- Még szerencse, hogy holnap csak délután kell bemennem dolgozni. Képtelen lennék felkelni – nyöszörögve lecsúsztam a kanapéról és a földön csücsülve néztem fel Carriere a leragadó pilláim alól.

- Nekem még van pár szabad napom. Csak jövő héten kezdek. Már ráférne a lakásra a takarítás – először nem értettem a gyors váltást, utána meg már nem volt időm foglalkozni vele. Carrie arcán megjelent az a bizonyos „most mindent kiszedek belőled” vigyor, amitől rendszerint menekülhetnékem támadt. Most sem volt ez másképp, be akartam iszkolni a szobámba, de Carrie megelőzött.

- Ma az edzésen … Mi volt az a sokat sejtető pillantás? – annyira utáltam azt a vesébe látó pillantását! És még korántsem volt vége… - Nem vagyok vak, láttam, hogy néztek egymásra. Ha szemmel lehetne… - célzóan emelgetni kezdte a szemöldökét. Az arcom pillanatok alatt főtt homár színűre változott, de a képzeletem is meglódult. Felvillantak forró, izzadt, egymáshoz tapadó, vágytól fűtött testek, halk sikkantások, a mindent betöltő szenvedély illata… Dühösen megráztam a fejem, elűzve ezzel a kínálmokat. Carrie kíváncsian bámult, és tudtam, hogy nem szabadulok válasz nélkül. Hazudni viszont képtelen lettem volna neki, így magamban fortyogva elszámoltam tízig, mielőtt megszólaltam volna.

- Oh, hát az. Nem tudom néha, hogy mit gondoljak. A nagyon tetszik csak enyhe kifejezés arra, amit érzek. De ha ő egyszer annyira hűvös! Az arcom olyan, mint egy nyitott könyv, nem igaz, hogy nem veszi észre! – egyre inkább belelovaltam magam a haragba, bár ehhez jó adag lehangoltság is csapódott. Tényleg nem értettem Tylert, a félreérthető jelei egyszerűen az őrületbe kergettek. Azt hittem, hogy mivel mindketten felnőtt emberek vagyunk, legalább ezt a macska-egér játékot kihagyhatjuk, ehelyett mintha visszatértünk volna az oviba. Képtelen voltam eldönteni, hogy tulajdonképpen mit is akar tőlem, már ha akar egyáltalán valamit. Dühített ez az egy helyben álldogálás, a kapcsolatunkat leginkább a stagnálás jellemezte.

- Édesem, ő is csak egy pasi. Akkor esne le neki, ha pucéran szambáznál előtte – Carrie komolynak szánt bölcselete célt tévesztett, így mindketten a földre kerültünk a röhögéstől. Bár azért egyszer szambáznék előtte…

- Lehet. Gyere, üljünk ki az erkélyre. Addig elszívok egy cigit – Carrie felsóhajtott, nem szerette, ha dohányoztam, de már nem szólt semmit. Tudom, nem szép dolog, de ez van. Összekapartuk magunkat a padlóról és pokrócokba csavarodva kiültünk az erkélyre. Az öngyújtóm halk kattanással gyulladt meg, egy pillanatra bevilágította az arcunkat, aztán megint körbeölelt minket a sötétség. Ahogy végigpásztáztam a tekintetemmel az alattunk lüktető várost, melegség költözött a szívembe. Madrid nem ismerte az éjszaka fogalmát, az utcai lámpák fényénél épp oly élénk volt az élet, mint nappal.

- Szombat este meccs van, ugye nem felejtetted el? – Carrie felém fordult, a szemei telve voltak könyörgéssel. Mintha nem tudná, hogy úgyis elkísérem… Nem voltam kifejezett rajongó, de barátnőm lelkesedése hamar magával ragadott, így az első pár alkalom után már én is teli torokból üvöltöttem a körülöttem lévő több ezer emberrel együtt.

- Hogyan felejthetném el? A csapat is megy a kávézóból. Hihetetlen mennyire szereti itt mindenki a focit. Olyan itt, mintha vallás lenne – hitetlenkedve megráztam a fejem.

- Nekik lényegében az is. Jövő hétvégére terveztél programot? – Carrie megrántotta a vállát és nagyon is feltűnően érdektelenül nézett rám.

- Még semmit. Van valami ötleted? – én is felvettem a fapofát.

- Arra gondoltam, hogy amíg jó idő van, lemehetnénk Cádizba. Már hiányzik a tenger. Nem kell sokat sem utazni – Cádiz említésére felrémlettek a régi emlékek. Tavaly nyáron ott töltöttünk egy hétvégét és meg kell, hogy mondjam, életem egyik legjobb tapasztalata volt. Napközben hol a parton heverésztünk, hol a tengerben lubickoltunk, éjjelenként viszont kacér pillantásokat váltottunk egy közeli bár szexis pincéreivel. Hiányzott ez, így fellelkesültem már a gondolattól is, hogy ismét átélhetem.

- Persze, menjünk! Már ránk fér egy jó nagy buli – játékosan oldalba böktem Carriet, és már előre kacagtunk a tengerparti kalandjainkon.

Néhány perc múlva már csaknem ülve elaludtunk, így átölelve egymást elbúcsúztunk, és ki-ki ment a maga szobájába. Amint egy pillantást vetettem az ágyra, mér tudtam, hogy igyekeznem kell az esti teendőimmel, különben ott helyben, ruhástól elalszom. Villámgyorsan ledobáltam magamról a ruháimat, csinos kis halmokat hagyva a padlón belőlük, a zuhany alá álltam és lecsutakoltam magam. Három perccel később már boldogan merültem fáradt, álomtalan álomba.

A reggel olyan hamar elérkezett, hogy amikor kinyitottam a szemem, úgy éreztem, egy szemhunyásnyit sem aludtam. Összetörve fordultam át az oldalamra és próbáltam rájönni, mi ébresztett fel. A halk, egyenletes csöpögés furcsán ismerősnek hatott, de el kellett telnie jó néhány másodpercnek, míg rájöttem a megoldásra. 

A kávéfőző! A masina automatikusan lefőzte a reggeli adagot reggel hatra, mi meg annyira elgyötörtek voltunk tegnap este, hogy eszünkbe se jutott kikapcsolni mára. Nyögve, négykézláb kimásztam az ágyból, talpra állítottam magam és kivonszolódtam a fürdőszobába. Miután aránylag rendbe tettem enyhén szólva is gyűrt arcomat egy adag hidegvízzel, kicsoszogtam a konyhába és elvettem a kancsót a kávéfőzőtől. Miközben bögre után kutattam a szekrényben, valaki megszólalt mögöttem.

- Buenos días! Jól aludtál? – Carrie hangja meteorként csapódott a hajnali csendbe, és bár nagyon jól tudtam, hogy csak barátnőm az, mégis megpördültem a tengelyem körül és szemrehányón néztem rá, amit észre sem vett. Elég nyúzottnak tűnt ő is, a szemei alatti sötét árnyékok híven tükrözték éjszakai tevékenységét.

- Szia! Észre sem vettelek. Kávét? – felemeltem a kannát, mire mohón felém nyújtotta a csészéjét.

- Kérek, köszi. Gofri? – Carrie nem élt a székek nyújtotta kényelmes semmittevéssel, hanem miután nagyot kortyolt a kávéból, előkotorta a gofrisütőt. Éhes lettem.

- Jó ötlet. Carrie? –Carrie addigi jókedvét mintha elfújták volna, kínosan ügyelt arra, hogy ne nézzen a szemembe. – Kérdeznék valamit. Tudtál aludni?

- Mindig megdöbbenek, hogy mennyire ismersz, pedig már nem kellene. Nem sokat. Eljutottam odáig, hogy még semmi nincs veszve. Csak azt nem tudom, hogy mit fogok ma magammal kezdeni. Kitakarítok, az pár óra. Írnom kellene, de most nem jön az ihlet – tanácstalanul megvonta a vállát és roppant érdekesnek kezdte találni a már százszor elkésztett gofri receptjét. Felsóhajtottam, aztán eszembe jutott valami, amivel talán kimozdíthatnám ebből a semmilyen állapotból.

- Hát, épp kérni akartam valamit. Hívott a főnököm, és mondta, hogy két pincérünk is lebetegedett, és kérdezte, hogy esetleg nem tudnál-e beugrani – úgy lestem a reakcióját, mint egy prédára leső sas. Carrie nem hazudtolta meg magát, az arca felragyogott, megkönnyebbülten kapta el a felé dobott mentőövet.

- Nagyon szívesen! Hányra kell ott lennünk?

- Azt mondta, hogy ráérünk a szieszta után menni, olyan egy óra körül. Addig én is írok tovább. Tegnap elkapott a gépszíj, alig bírtam leállni, de aludni is kell valamikor.

- Mennyire fognak az olvasóid meghurcolni? – Felhúzta a szemöldökét és mosolyogva nézett rám.

- Tudod, van, ami soha nem változik – rávigyorogtam én is, aztán mindkettőnkből kitört a nevetés. Szó se róla, nem az olvasóimat nevettem ki, de miután feltettem a fejezeteket, néha már sírva kuncogtam a megjegyzéseiken.

A reggelit gyorsan belapátoltuk, és elvonultunk a saját kis alkotósarkunkba. Ahogy bekapcsoltam a gépet és megnyitottam a regényemet őrző fájlt, a képernyő megszűnt létezni és átadta a helyét a fejemben élő világnak. Egymás után gépeltem be a sorokat, néhol megálltam és átkiabáltam Carrienek, mit szól a fejleményekhez. És ez így ment egészen addig, míg észre nem vettem, hogy tíz percem maradt, hogy odaérjek a kávézóba. Riadtan csuktam le a laptopot és átordítottam Carrienek, hogy bizony igyekeznünk kell. A munkahelyemre érve a főnök már várt minket és széles taglejtésekkel elmagyarázta, mi lesz a dolgunk ma. Elfojtottam egy megelégedett vigyort, mikor megkért rá, hogy ma segítsek a pincéreknek, nem akartam felbosszantani azzal, hogy nyíltan kimutatom, mennyire örülök, hogy legalább egy napra megszabadultam attól a kényelmetlen öltözéktől. Villámgyorsan átvedlettünk a pincérek szokásos, rövidnadrágból és egyen pólóból álló ruhájába és belevetettük magunkat a kora délutáni zsongásba.

Néhány órával később már azt sem tudtam volna megmondani, mi a nevem. A kávézó forgalma egy percre sem csökkent, az emberek egymás után tódultak a helyiségbe, kígyózó sorokat alkotva a pult előtt, így lassan már imádkoztam csak ötpercnyi szünetért. Carrie is hajtotta magát, így, amikor láttam, milyen sápadtan megy a kávéfőzőhöz, aggódva odasasszéztam mellé.

- Rosszul vagy? – felvontam a szemöldököm és az arcát kezdtem vizslatni. Tényleg sápadtnak tűnt, de a fehérsége alatt már látszott, nemsokára elpirul.

- Nem… én, jól vagyok. Csak nézd meg finoman, hogy ki ül a pultnál – Carrie hangos, lemondó sóhaja mellett egy tökéletes hátraarcot csinálva megpillantottam szíve tárgyát. Elkerekedtek a szemeim. A férfi betoppanása minden bizonnyal ezerszer akkora meglepetést okozott barátnőmnek, mint nekem. De hát a fickó járt nálunk!

- Itt van! – A hangom kissé megcsúszott a döbbenettel keveredő lelkesedéstől. Krákognom kellett.

- Tudom. Nekimentem – Carrie elhúzta a száját és az arca egyre pirosabbá vált.

- Érdekes ismerkedsz. Mit akarsz csinálni? – az eddig takargatott mosoly most már győzedelmesen felkúszott az arcomra.

- Most? Egy lattét. Aztán kiviszem neki – barátnőm idegesen nyomkodta a gombokat a kávéfőzőn, látszott, azt sem tudja, hol van.

Félretoltam az útból és együttműködésre kényszerítve a masinát, kicsalogattam belőle egy kávét. Egy szót sem szóltam, de miközben Carrie kezébe nyomta ma csészét, vetettem rá egy bátorító pillantást. A tekintetemmel követtem az útját, egészen addig, míg a férfi elé helyezte a csészét, de aztán sajnos a kötelességem elhívott egy kurta, „Lea!” felhívásnak álcázva magát. Felsóhajtottam és a dolgom után mentem.

Néhány perccel később Carrie megindult felém, akkora vigyorral az arcán, hogy csaknem körbefolyta a fejét. Ez jó jel…

- Mit mondott? Találkoztok? – Meg sem vártam, hogy szegény levegőt vegyen, mohón csillogó szemekkel vártam a híreket.

- Szombaton, meccs előtt. Azt mondta, hogy megmutatja nekünk a stadiont – Carrie hangos sóhajjal fújta ki az eddig bent tartott levegőt.

- Mi? Komolyan? Jaj, de örülök! – a nyakába ugrottam és vele együtt örülve jó szorosan átöleltem. – Ugye tudod, hogy nekem hirtelen programom lesz arra az időre, és csak a meccsre fogok odaérni? – rákacsintottam, mire a mosolya még szélesebb lett.

- Hogy fogom én ezt neked mind megköszönni? – hálálkodó pillantását elintéztem egy kézlegyintéssel.

- Mit mondott még?

- Megkérdezte, hogy nem ismerem-e. Erre válaszoltam azt, hogy tudom, ki ő, de nem ismerem. Nem ezt a választ várta, meglepett volt, de jó értelemben. Mintha egy pillanatra ledobta volna az álarcát, és hihetetlen melegséggel mosolygott rám. Annyira hihetetlen ez az egész. Tuti csak egy álom, és nemsokára felébredek. –barátnőm ábrándozó tekintete mögött megbújt valami mély szomorúság, mintha valóban attól tartana, hogy egy ébresztőóra hamarosan kiragadja ebből az álomból. Belecsíptem a karjába, mire megugrott. – Ezt miért kellet?

- Most már tudod, hogy nem álom. Ez a valóság, szivi – rávigyorogtam, megfordítottam és egy aprót lökve rajta a dolgára engedtem.

Mire este a kávézó öltözőjébe kerültem, úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger, plusz ledobták a tízedikről. Annyira fáradt voltam, hogy alvásra nem is tudtam gondolni. Átlendültem a holtponton, így már semmi nem állta útját annak, hogy kikerüljem Carrie nagyon is célzó pillantásait, amivel méregetett.

- Szóval, hová megyünk? – kérdeztem tőle.

- Beülhetnénk a Lowba. Jó zene, kellemes társaság, finom italok – Carrie pontosan tudta, mit csinál, amikor elhúzta előttem a mézesmadzagot. Tisztában volt vele, hogy ennek úgysem tudok ellenállni, mert a Low volt Madrid legjobb helye, ahová még akkor is képes lettem volna elmenni, ha hirtelen levágták volna a lábaimat. Imádtam a Low-t.

Hazaérve a szobámba száguldva átvedlettem, aztán már toporogva vártam a barátnőmet az ajtó előtt. Szerencsére ő is minél előbb oda akart érni, így húszpercnyi taxizás után már be is léptünk a bárba. Automatikusan fordultuk mindketten a megszokott asztalunk felé, amikor észrevettem, hogy két fickó már elfoglalta azt. Egy pillanatra felment bennem a pumpa, de amikor megláttam, kik ülnek ott, elakadt a lélegzetem, a lábam remegni kezdett, egyáltalán, szörnyen és egyszersmind csodásan éreztem magam. Tyler léleklátó zöld szeme komótosan végigmért a fekete farmerba bújtatott lábaimtól kezdve, a lila felsőmön át az arcomig, majd megállapodott a szemeimnél. Hirtelen átkozni kezdtem magam, hogy nem vettem fel valami jobb ruhát, bár a teremben látott már ennél pocsékabb állapotban is. A Tyler mellett ülő férfi csak akkor került a látóterembe, mikor megszólalt.

- Szép estét, Hölgyeim. Mateo vagyok, Tyler haverja. Megtisztelnétek minket a társaságotokkal? – szegény srác csupán egy futó pillantást kapott tőlem.

A testem egyszerűen nem akart engedelmeskedni, így Carrie cseppet sem finom oldalba bökése után szinte bezuhantam Tyler mellé. Az arcom égett, éreztem, ahogy a pirosság egyre feljebb kúszik a nyakamon, lángba borítva a bőrömet. Zavartan lehajtotta ma fejem és az asztalon feszülő terítő mintáját tanulmányozva igyekeztem láthatatlanná válni.

- Hozhatok valamit nektek? – Mateo udvarias kérdése szépen eltotyogott a fülem mellett, mert bár hallottam őt, nem reagáltam rá.

- Két martinit, légy szíves – Carrie nem volt lesokkolva, mint én, így rendelt kettőnk helyett is.

- Segítenél nekem idehozni? – Mateo Carrie felé fordulva rákacsintott, majd ránk. Barátnőm is megismételte ugyanezt a rítust, majd a férfiba karolva felállt és a pult felé iramodott. Gyilkos pillantásokat vetettem rá, de ő csak kacagott rajtam és továbbment.

- Ne aggódj, Mateo nem fogja megrontani – Tyler hangja puha sálként fonta körbe a testemet, kissé rekedt baritonja bűnös képeket vetített a szemem elé.

Kivételesen hálás voltam, hogy félreértette a Carriere vetett pillantásomat. Megköszörültem a torkom és felé fordultam. Lehet, hogy nem kellett volna így elhamarkodni a dolgot. A szemei… Istenem, a szemei annyira gyönyörűek voltak, hogy sírni tudtam volna tőlük. Smaragdként csillogtak a bár gyenge világításában. Engem fürkésztek, amitől ismét zavarba jöttem.

- Nem… akarom mondani, nem aggódom. Carrie nagylány, tud magára vigyázni – arról nem is beszélve, hogy a ma történtek után nincs olyan férfi a Földön, aki eltéríthetné a szombati találkozójától – tettem hozzá magamban. Hűtlen barátnőm felé néztem, kényelmesen beszélgetett a pultnál Mateoval, látszólag nem volt neki sürgős a visszatérés. Nem tudtam eldönteni, hogy hálás legyek ezért, vagy fojtsam inkább vízbe.

- Szóval… sűrűn jártok ide? – Tyler felemelte a sörösüvegét az asztalról és mielőtt belekortyolt volna, körbemutatott vele.

- Igen, mondhatjuk, hogy a Low a törzshelyünk. Remek kis hely, ha többször jöttök, meglátjátok – Krisztusom, miket hadoválok össze? Többször jönnek? Ennyi erővel táblát is akaszthattam volna a nyakamba, „Tyler, légy az enyém!” felirattal…

- Azt hiszem, elfogadom a meghívást – Tyler úgy vigyorgott, mint aki pontosan tisztában van azzal, miféle gondolatok járnak a fejemben. A legszívesebben elsüllyedtem volna.

- Ööö… oké, örülök – remek beszélgetőpartner vagyok… Lassan a fejemet vertem az asztalba. Hol vannak ilyenkor a magasröptű megnyilvánulásaim?!

- Reméltem is. Szeretek veled lenni – ha abban a pillanatban lett volna valami a kezem ügyében, hát tuti eldobom. A szívem őrült ritmusra kalimpált, a vérem felpezsdült, egyszerre úgy éreztem, kisütött a nap a halvány fényben derengő klubban. Szeret? Velem lenni? Ó, te jó ég… Nagyon össze kellett szedni magamat, hogy képes legyek odafordulni hozzá, és értelmesen válaszolni.

- Valóban? – a kacér pillantás, amit vetettem rá, nem is lehetett volna szánalmasabb. Dühös lettem magamra. Nem igaz, hogy képtelen vagyok fesztelenül viselkedni!

- Igen. Nagyon… nos, nagyon érdekes lánynak talállak – Tyler kijelentése végre elhozta az este első, őszinte mosolyát. Felnevettem.

- Érdekes? Mások már keményebben is fogalmaztak – felcsillant a szemem, eszembe jutott az a sok-sok, néha hízelgő, néha nem kellemes dolog, amit már a fejemhez vágtak.

- Igen, érdekes. Nem találkoztam még olyan lánnyal, mint te. Van benned valami, valami titokzatos, amit folyton meg akarok fejteni – Tyler mélyen a szemembe nézett, a tekintete égette az arcomat. Megint elpirultam. Ó, hogy a fene vinné el…

- Kérlek! Nincs bennem semmi titokzatosság. Magam vagyok a megtestesült nyitott könyv. Nem vagyok egyéb, csak egy messzire sodródott, őrült, lila hajú lány, aki még hisz abban, hogy képes megváltani a világot – Mit csinálok?! Megváltani a világot?! Carrie, merre vagy? Ments meg attól, hogy még jobban hülyét csináljak magamból! Carrie természetesen ügyet sem vetett rám, békésen iszogatta a martiniját – az én martinimat! – a pultnál Mateoval.

- Szeretem a hajadat – kinyújtotta a kezét és az ujjai közé fogott egy tincset a hajamból. A bőre olyan közel volt az arcomhoz, hogy szinte éreztem a köztünk pattogó szikrákat. Édes Istenem, csak engedd, hogy túléljem ezt az estét…

- Öhm… Kösz. A tiéd sem rossz – a hangom úgy remegett, mint valami légkalapács. Tyler elmosolyodott és visszahúzta a kezét. A szikrák eltűntek.

- Ideje volt levágatnom – végigszántott rövid haján az ujjaival, amit éhes tekintettel nyugtáztam.

- Az előző is jó volt. Nekem tetszett.

- Tetszettem neked? – mosolyogva felvonta szemöldökét.

- Nem. Úgy értem, még mindig… vagyis… - Ó, a francba! Szedd már össze magad! Felnőtt nő vagy, az Istenért!

- Zavarban vagy? Miért? – Tyler ragadozóként leste minden mozdulatom. Remek.

- Nem vagyok – büszkén felemeltem a fejem, de amikor találkozott a tekintetünk, kissé visszavonultam. – Na, jó, talán egy kicsit – megvontam a vállam és elhúztam a szám. Felnevetett.

- Akár hiszed, akár nem, ennek örülök. Legalább nemcsak én érzem magam kissé kényelmetlenül – rám kacsintott, de a lazának szánt megnyilvánulás alatt már tisztán látható volt néminemű zavartság. Ledöbbentem.

- Ha akarod, elmehetek… - felsóhajtottam. Hát persze… Miért is nem érezné magát kényelmetlenül? Valószínűleg a háta közepére se kívánja ezt az egészet. Jellemző.

- Jézusom, dehogy! Meg ne moccanj! – Tyler váratlanul felpattant és elindult a pult felé.

Már-már aléltan figyeltem a mozgását. Az izmai tökéletes együttműködésben vitték előre, a pólója rásimult a széles vállaira és a feneke… Ohh… Úgy éreztem magam, mintha végigfutottam volna a maratonit. Legalább kétszer. Vennem kellett néhány mély levegőt, hogy magamhoz térjek. Belemerültem az álmodozásba, már szinte láttam kettőnket, egy összegyűrt lepedőt, hallottam a torkunkból előtörő mély hangokat és… Bammm! Tyler úgy zuhant vissza a látóterembe, mint valami meteor. Megráztam a fejem és igyekeztem újból kiélesíteni az álmodozástól homályos látásomat. Visszaült mellém és elém tolt egy üveget. Kissé még kábultan néztem rá, aztán Tylerre, aztán megint az üvegre és vissza Tylerre.

- Neked hoztam. Ha már a barátnőd lenyúlta a martinidat – felemelte a saját üvegét és felém nyújtotta. Bizonytalanul felvettem az előttem terpeszkedő sört, mire közelebb hajolt és összekoccintotta az üvegeket. – Egészségedre! – mivel közel volt hozzám, nagyon közel, éreztem, ahogy a lehelete csiklandozza a fülemet. 

Beleborzongtam ebbe az érzésbe, és váratlanul újra buja képeket láttam magam előtt. Ó, édes Istenem…

- Öhm… kösz – a bőröm iszonyatosan égett, és ezzel együtt én is. Gondolatban elhordtam magam mindennek.

- Mesélj magadról valamit – fesztelenül hátradőlt és kíváncsi szemeket meresztgetve figyelt.

- Nem vagyok túl érdekes – kínosan elmosolyodtam, az ő arcára viszont valódi vigyor tornázta fel magát.

- Azt hiszem, ezt már letárgyaltuk az elején. Számomra nagyon érdekes lány vagy – a szájához vitte az üveget és beleivott a sörbe. Kényszerítenem kellett magam, hogy ne bámuljam.

- Ja, igen… Mit mondjak? – amint kimondtam, már tudtam, hogy csapdába kerültem és hogy ezt Tyler is nagyon jól tudja. Kénytelen voltam beszélni magamról, aminek nagyon nem örültem. A francba…

- Kezdjük az elején. Azt már tudom, hogy nem vagy spanyol. Honnan jöttél? – a tekintete érdeklődő volt ezért lassan felengedett bennem a feszültség

- Magyarországról, lassan két éve – mielőtt befejeztem volna, már tudtam, mi lesz a következő kérdése.

- Magyarország? Az Ázsiában van, nem? – Bingó. Akárkinek mondtam, hol éltem ezelőtt, senki nem tudta pontosan, hol van a szülőhazám. Elvigyorodtam.

- Nem egészen. Európa szívében van, innen nem is olyan messze. Csodaszép hely, nekem elhiheted – elnéztem a válla felett és végignéztem a bár vendégseregén.

- Akkor miért jöttél el?- a kérdése nem ért váratlanul, legalábbis maga a kérdés nem. Az annál inkább, hogy ő is megkérdezte. Felrémlettek a régi, szörnyű emlékek, a nélkülözés, a napról napra való élés, a könnyek anyám szemében…

- Nem volt más választásom - a hangom suttogássá halkult és elfordítottam a fejem, hogy kelljen ránéznem. Hirtelen szégyelltem magam, hogy én, a magyar senkilánya itt ülök ezzel a New yorki Adonisszal. Mit képzeltem? Tyler mintha érzékelte volna, milyen pocsék hangulatba kerültem. Mentőövet dobott, amiért hálásan nyújtottam ki a kezem.

- Én New Yorkban születtem. Amerikában – úgy tette hozzá az országot, mintha nem lenne biztos abban, hogy tudom, merre van New York. Felkuncogtam.

- Ó, te mázlista! Amióta az eszemet tudom, elvágyom a Nagy Almába. A világ nagy olvasztótégelye – ábrándos mosolyom felerőszakolta magát a képemre.

- Egyezzünk meg! Ha egyszer elviszel a hazádba és megmutatod nekem a csodáit, akkor én is felfedezem veled az én városomat. Nos? – kinyújtotta felém a kezét, amit csak bámulni tudtam. Olyan erős volt, olyan hatalmas! És a hosszú ujjai… Ó, hogy mit tudna művelni velem ez a kéz! A gondolat halk sóhajt csikart ki belőlem. Tyler érdeklődve figyelt.

- Áll az alku – mikor a bőre hozzáért az enyémhez, milliónyi elektromos szikra pattant ki közöttünk. Egyszerre rántottuk vissza a kezünket, mindketten felszisszentünk a hirtelen jött áramütéstől.

- Ejha! Azt hiszem, legközelebb porcelánba burkolózva kell hozzád érnem – nevetett Tyler. Felkacagtam én is, és egyszerre mintha kisütött volna a nap, végre felszabadultam.

- Igen, én is így gondolom.

Miután nagy nehezen sikerült felolvasztani a hangulatot, egyre vidámabban beszélgettünk. Nagyjából nem volt olyan téma, amihez nem tudtunk volna hozzányúlni, szó esett könyvekről, filmekről, hobbikról, a családjainkról. Sosem voltam egy kimondott szószátyár, akkor este mégis, mintha megnyitottak volna bennem egy zsilipet, csak úgy áradtak belőlem a mondatok. Tyler mindvégig érdeklődő maradt és készségesen válaszolt a kérdéseimre, úgy tűnt, nem zavarja a kíváncsiskodásom. Nagyokat kacagtunk, és úgy éreztem magam, mint aki a fellegekben jár. Valószínűleg egész nap el tudtunk volna ücsörögni az asztal mellett beszélgetve, de Mateo megérkezett Carrievel az oldalán és vigyorogva jelentették be, hogy a bár dolgozói is lassan szeretnének hazamenni. Döbbenten néztem rá az órámra. Hajnali négyet mutatott.

Nagy nehezen feltornáztam magam áll helyzetbe. Kissé bizonytalanul álltam a lábamon és nem voltam benne biztos, hogy csak az elfogyasztott alkoholtól. Tyler felsegítette rám a dzsekimet, és miután szakszerűen be is cipzárazta – Istenem, olyan közel volt! – a fülemhez hajolt.

- Imádtam ezt az éjjelt. Remélem, a legközelebbi meghittebb lesz – a lehelete végigborzongatta a testemet, és amikor megéreztem, hogy az ajka a bőrömhöz ér, lepkeszárny-finom csókot nyomva rá, kétségbeesetten igyekeztem nem kimutatni, mekkora erővel tört rám a vágy. A gyomrom dió nagyságúra zsugorodott, a lábaim ijesztően elkezdtek remegni. Ha nem lettünk volna nyilvános helyen, ott rögtön letepertem volna. Talán a bárnak van hátsó helyisége…

- Gyerünk, nagyfiú, ideje menni! Reggel munka… - a Mateo arcán megjelenő szenvedéstől mindenki felnevetett.

A váratlan kavarodásban villámgyors csókot hintettem Tyler arcára, és valami olyasmit súgtam vissza neki, hogy „Majd gondoskodunk az intimitásról”. A szemei ellágyulva néztek rám, elsötétedtek, és a mélyükön lobogó vágy szikrázott. Nagyot nyeltem. Megint. A következő pillanatban már egyedül álltam, kábult tekintettel néztem a Mateo mögött elsuhanó férfira. Carrie oldalba bökött, így ránéztem. Az arcán mindentudó vigyor feszített, a szemei majd’ kiestek a kíváncsiságtól.

- Ugye tudod, hogy mindent tudni akarok? Mesélj el minden egyes részletet!

Tudtam, hogy az éjjel még közel sem ért véget a számomra, így, miközben hazafelé meneteltünk, kavargó érzésekkel a szívemben elmondtam a történetet Carrienek. Mire a bejárathoz értünk, már tudtam, hogy elvesztem. És nem akarom, hogy valaha is megtaláljanak.

1/1. fejezet - Carrie

Leának igaza volt. Tuti, hogy el fogok késni. Az autók csak araszolva haladtak, én idegesen doboltam a lábammal a taxiban. Már csak ötsaroknyira van a hotel, lehet, hogy inkább gyalog kellene mennem? A sofőr láthatólag nem nagyon izgatta magát a reggeli dugó miatt, nyugodtan fütyörészett a zene dallamára, az ujjaival a kormányon dobolta a ritmust. Épp a piros lámpánál álltunk, amikor mar tényleg kezdtem kifogyni a türelmemből. Elővettem a pénztárcámból húsz eurót, odaadtam a taxisnak, majd futókat megszégyenítő sebességgel kiugrottam a járműből.

Már – már győzelmi mámorban léptem fel a járdára, átszakítva a képzeletbeli célszalagomat, amikor a macskaköves járda elfújta az éppen csak feléledő reményem gyengéden pislákoló lángját. Új, tűsarkú cipőm nem éppen ilyen közlekedési körülményekhez lett kitalálva, annak rendje és módja szerint rögtön bele is akadt a sarka a kövek közötti résbe, aminek következtében majdnem hasra estem. Magamban már elátkoztam az egész világot és a nézőközönséggel nem törődve, szinte ugrálva közlekedtem a járdán. Elmosolyodtam a gondolatra, hogy mit fog szólni Lea, ha ezt elmesélem neki. Tudtam, hogy addig nem fog békén hagyni, amíg nem illusztrálom a történtekét.

Csak két sarok választott el a célomtól, már majdnem kezdtem megnyugodni, amikor bumm! valaki belém jött a járdán, én meg teljesen megsemmisülve feküdtem a földön. A dühtől nem láttam, szemeimet marták a könnyek. Úgy éreztem magam, mint egy durcás kisgyerek, de ez most abszolút nem érdekelt.
• Sajnálom, nem akartam fellökni – a férfi kinyújtotta felém a kezét, hogy felsegítsen, amit el is fogadtam. Álló helyzetben megcsapta az orromat kellemes parfümillata. Nagyon friss volt, akár csak a tenger. Pillantásom a kezére siklott, onnan pedig márkás órájára, amikor hangosan felszisszentem.
• Én… Nekem rohannom kell.

Kisse sajgó popsival mentem tovább, miközben a gondolataim feletti uralmat az állásinterjú helyett az ismeretlen férfi illata, hangja vette át. Furcsán ismerősnek éreztem, de nem tudtam, hogy honnan. Végre elértem a célomat. Kissé idegesen léptem be a hatalmas helyiségbe. Belülről a hotel meg szebb volt, mint ahogy elképzeltem. Nem hivalkodó, hanem visszafogott elegancia jellemezte. Egyből beleszerettem. Sajnos nem volt időm rendesen körülnézni. Magabiztos – helyesbítek, csak annak tűnő - léptekkel indultam el a recepcióshoz, aki unott arccal ült a pultja mögött.
• Jó reggelt! Az állásinterjúra jöttem Sanchez Úrhoz.
• Tízedik emelet, jobbra, a folyosó végén.

Az orrom alatt elmotyogtam egy köszönömöt, a liftbe belépve pedig előkaptam a kis spanyol szótáramat, mert úgy ereztem, hogy minden eddigi nyelvtudásom cserbenhagyott. Utáltam ezt a pánikot. A telefonom rezegni kezdett a táskámban, mire én már előre vigyorogtam. Tudtam, hogy Lea irt.

„A Sangria már behűtve, az interjú után pedig vár a lattéd. Te vagy a nyerő! Besos“

A lift megállt a tízedik emeleten, én pedig nagy levegőt véve elindultam az iroda felé. Kopogtam, mire azonnal érkezett a válasz, hogy fáradjak be.
• Jó napot, kisasszony! David Sanchez, humánosztály vezető.
• Jó napot, Uram. Catalina Preininger.
• Érdekes neve van. Honnan jött? Mióta él Spanyolországban?
• Magyarországról, és két éve élek itt.
• Jól beszél spanyolul. Az akcentusa egyáltalán nem zavaró.
• Köszönöm.
• Szóval, señorita, az önéletrajzát már áttekintettem a motivációs levelével együtt, most inkább arra lennek kíváncsi, hogy mit gondol, miért Ön lenne a legalkalmasabb a recepció vezetésére?
Számítottam erre a kérdésre, de most valahogy semmi értelmes nem jutott eszembe. Miért hagytam otthon a jegyzeteimet? Vettem egy mély levegőt, hátha segít kicsit koncentrálni.
• Egyrészt a tanulmányaim biztosítják Önt arról, hogy a megfelelő képzésben részesültem, de ami szerintem még fontosabb, hogy szeretek emberekkel foglalkozni, a munkámat száz százalékosan fogom végezni, teljes odaadással, és tudom, hogy mindig a vendég az első. És még valami: soha nem felejtenék el mosolyogni.
Sanchez halkan felkuncogott, engem pedig elfogott a félelem. Reméltem, hogy nem kinevet, csak meggyőztem, és emiatt ilyen derűs.
• Tudja, erre a válaszra számítottam a legkevésbé. De meg kell, hogy mondjam, igen csak meggyőző. Remélem, tisztában van vele, hogy a fél év gyakorlat alatt, amit biztosítunk Önnek, a recepciós szerepet kell betöltenie. A távozó munkatársunktól minden segítséget megkap. Ami a fizetést, a szabadságot, a biztosítást illeti, mindent megtalál a mappában. Gratulálok az új munkahelyéhez! Találkozunk hétfőn!

Láttam, hogy a kezét nyújtja, de én olyan boldog voltam, hogy csak bambán tudtam vigyorogni, igazából annak sem voltam tudatában, hogy elköszöntem-e tőle. Amint kiléptem az irodájából, legszívesebben felsikoltottam volna örömömben. A lift hihetetlen lassúnak tűnt, az út a kávézóig, ahol Lea dolgozik, pedig meg hosszabbnak. Nyár lévén nagyon meleg volt, a cipőmet a kezemben vittem, így gyorsabban haladtam. Amint beléptem a kávézóba, megláttam barátnőmet, aki pedig a bamba vigyort az arcomon, és egymást ölelve kezdtünk el ugrándozni.
• Tudtam én, hogy sikerül! – mondta Lea, mikor már képesek voltunk kicsit nyugodtak lenni.
• Ez az egész, olyan hihetetlen! Imádom ezt a napot! Hmm, ez a kávé isteni!
• Tudom. Én csináltam.
• Mióta kell a kávézó helyettes vezetőjének kávét főzni?
• Ez egy VIP kávé. Nem jár mindenkinek.
A helyiség lassan kezdett teljesen megtelni, Leának is egyre több dolga akadt. Nem csodáltam, hogy a főnöke imádja, hiszen ki nem. Mindenkihez volt egy kedves szava, segített a pincéreknek, pedig nem is ez volt a dolga. Mióta előleptették, a fellegekben járt. Meg is érdemelte, keményen dolgozott érte. Amikor meg én is itt voltam, napi tizennégy órát dolgoztunk, de most remélhetőleg könnyebb lesz. Kaptam meg egy VIP kávét, majd elbúcsúztam barátnőmtől.

Épp azon gondolkoztam, hogy mit főzzek ma, miközben a pénztárcámat kerestem. Már szinte kipakoltam az egész táskámat a szupermarketben, de nem találtam sehol. Felhívtam Leát is, hogy nem hagytam-e nála, de ő sem találta. Még szerencse, hogy a bankkártyám máshol van. Csak amiatt vagyok ideges, hogy a lakcímkártyámat, személyimet ott tartom. Reméltem, hogy csak otthon hagytam, nem pedig elveszítettem.

Mindent megvettem a vacsorához, most mar nyugodtan élveztem az engem körülölelő várost. Két évvel ezelőtt, amikor idejöttünk, még egyikünk sem gondolta, hogy ennyire beleszeretünk Madridba. Kemény volt a nyelvet elsajátítani, sok álmatlan éjszaka eredménye, hogy már jól megy. Eleinte egy kis lakást béreltünk, valójában csak egy lyuk volt, de a lakbér így is sokba került. Szerencsére megkaptuk az állast a kávézóban, es onnantól kezdve minden jobb lett. A mostani lakásunkban két szoba van, egy nappali, apró konyha, de imádjuk. Teljesen átalakítottuk a saját ízlésünknek megfelelően, így nagyon színes, nagyon Leás es Carries. Belépve az ajtón, ledobáltam a cuccokat, és a szobámban kerestem a pénztárcám, de sehol nem találtam. Nem a pénz miatt érdekelt, hanem imádtam azt a tárcát, még a húgomtól kaptam. Beletörődve a sorsomba nekiálltam főzni, hogy mire Lea hazajön, készen legyek. Pénteken es kedden mindig előbb jött, mert ilyenkor mentünk edzeni.

Öt órakor hallottam, hogy ahogy rohan felfele a lépcsőn, mire én mar ki is nyitottam neki az ajtót.
• Hmm, Caesar saláta grillezett csirkével, igaz?
• Jó orrod van. Gyere, együnk egy kicsit. Nemsokára mennünk kell. Tudod, hogy Tyler utálja, ha késünk.
• Ó, igen, igazad van. Bár imádom, amikor mérges. Akkor meg inkább szexi.

Tyler volt a személyi edzőnk. Nagyon – nagyon jó pasi. A teste egy álom, az arca akár egy angyalé. Barna haja mindig gondosan ápolt, zöld szeme van, és ragyogóan fehér mosolya. Lea kedve az edzéshez akkor jött meg ennyire, mióta ő edz velünk. Mindig kihajtja belőlünk a maximumot. Ő már négy éve él itt, New Yorkból költözött Madridba. Barátnőm kb. öt perc alatt megette a salátáját, és már izgatottan fel is pattant.
• Remélem összepakoltál már. Indulhatunk?
• Persze, készen vagyok.

Az edzőterem nem volt messze, gyalog csak húsz perc. Szokás szerint végigbeszélgettük az utat, alaposan kibeszélve Tyler kockás hasizmát.
• Amúgy, múltkor az a cuki srác a kondiból… Miért is mondtál neki nemet? – szegezte nekem a kérdést váratlanul Lea. Annyira reméltem, hogy erre nem kerül sor…
• Aranyos, meg tényleg jóképű, de… - kezdtem bele, de barátnőm belevágott, amiért most nagyon hálás voltam.
• Tudom, hogy ő nem „az” az Ő volt. De attól még lehetne egy kis magánéleted.
• Igazad van, de nem akarnék átverni senkit sem.
• Egy randi még nem jelent lánykérést és házasságot.
• Hmm – hangzott az értelmes válaszom.

A stúdió már tele volt, pörgős zene töltötte be a helyiséget. Maria, a recepciós mosolyogva köszöntött minket, majd átadta az öltözőkulcsokat. Gyorsan átöltöztünk, és a különterem felé vettük az irányt. Tyler már várt ránk, és be kell valljam, nagyon jól nézett ki. A férfitársadalom nagy része ölni tudna egy ilyen testért. Lea bármennyire próbálta leplezni, tudtam, hogy gondolatai már régen nem az edzés körül forognak. Ő is észrevette a hamiskás mosolyomat, és oldalba bökött.

A másfélórás edzés alatt folyamatosan a délelőtti idegenen gondolkoztam. Az érintése rendkívül finom volt, az illatáról nem is beszélve. Bosszantott, hogy nem jöttem rá, honnan ismerős.
Az időnk leteltével elbúcsúztunk Tyler-től, aki most először dicsért meg minket. Edzőnk furcsa tekintettel nézett Leára. Amikor észrevette, hogy őt figyelem, gyorsan mással kezdett el foglalkozni, mintha zavarban lenne. Lehet, hogy nem csak barátnőm szeretne túllepni az „edző – diák“ kapcsolaton?

Gyors zuhany után egyből hazamentünk, hiszen vart ránk a behűtött Sangriánk. Útközben elmeséltem Leának az utcán ugrálós (és igen, elő is adtam), majd elfekvős jelenetemet, és a pénztárcám elvesztését is. Szerinte nem sok esély van arra, hogy visszakapom, de én még reménykedtem.

Otthon kényelmesen befészkeltük magunkat a nappaliba, magunkhoz vettük a Sangriánkat, majd nekiálltunk – újra - Vampire Diaries – t nézni azon vitatkozva, hogy ki a jobb pasi: Damon vagy Stefan? Már a második üvegnél tartottunk, amikor valaki csengetett. Mivel nem vártunk senkit, és épp izgalmas résznél tartottunk, kissé bosszankodva mentem az ajtóhoz. Nem néztem ki, csak kinyitottam az ajtót, de mindenre számítottam csak erre nem.
Éreztem, ahogy az arcom kipirul, de nem a Sangria miatt. A szívem őrületes tempót diktált, a levegő a tüdőmben akadt. Ő állt ott.

1/2. fejezet - Lea

Fáradtan nyújtóztam ki a takaró alatt, nagyon nem akaródzott felkelnem. Hallottam Carrie neszezését a szomszéd szobából és a hangok alapján ő is erősen megszenvedett a reggeli ébredéssel. A gondolat halk kuncogást csikart ki belőlem. Szóval nem csak engem viselt meg a tegnap éjjeli dorbézolás…

Barátnőm nem akart velem tartani a kávéházi ünnepségre, de meggyőztem őt, hogy jó móka lesz, elvégre nem mindennap lesz negyvenöt éves az ember főnöke – ami azt is jelentette, hogy korlátlanul, a ház számlájára élvezhettük a bár nyújtotta lehetőségeket. Természetesen a hatás nem maradt el, éjjel háromkor egymásba karolva, énekelve és ugrándozva tettük meg az otthonunkig tartó rövid utat. Közösen béreltünk egy kétszobás lakást, nem volt nagy szám, de ketten együtt igazi lányparadicsommá változtattuk. Szín szín hátán, hogy egy bohémcirkusz is megirigyelhette volna, de mi imádtuk ezt az eklektikus összevisszaságot.

Vigyorogva dobtam le a takarót magamról, de az első mozdulat után nyögve hanyatlottam vissza a fejemben dübörgő légkalapácsoktól. Talán mégsem kellett volna hétfő este szórakozni…

Carrie időközben vagy végleg felébredt vagy visszaaludt – ami valószínűbbnek tetszett - mert a szobájából jövő hangok elcsendesedtek. Tudtam, hogy a mai nap igazán fontos neki, ezért erőt vettem magamon és kimásztam az ágyból. Az ajtajához osontam és a halk szuszogást meghallva már tudtam, hogy ismét beletrafáltam a dolgok közepébe. Egy pisszenés nélkül nyitottam be a szobába, és ahogy végigszaladt a tekintetem barátnőm, az ágyról félig lelógó alakján, elkapott a kacagás. Csak ő volt képes ilyen lehetetlen testhelyzetben aludni.

Óvatosan hátráltam ki, a konyha felé vettem az irányt és nekiálltam kávét főzni. Ez általában elég macerás volt, mert ketten kétféle kávét ittunk, de legalább volt valami, amivel felébreszthettem a még mindig alvó agyamat. Automatikusan végeztem a szokásos reggeli szertartást, magamnak egy erős feketét, Carrienek pedig egy lattét töltöttem ki a hófehér csészékbe. A porcelánhoz koccanó kanál hangja eljuthatott a lakás túlsó felében alvó barátnőmhöz is, mert mocorogni kezdett. Villámgyorsan az alátétre pakoltam a csészét és besurrantam a nyitott ajtón át az ágyához. Egy pillanatra belém bújt a kisördög és rá akartam kiáltani, de aztán eszembe jutott, hogy egy szívrohammal biztos keresztbe tennék a mai állásinterjújának.

- Jó reggelt, álomszuszék! Hasadra süt a nap! – igyekeztem igazán konszolidált lenni, ennek ellenére Carrie nagyot ugorva, popsival előre leesett az ágyról és onnan nézett rám álomtól ittas szemekkel. Szegényem még nem igazán tudta hová tenni magát, ezért felvillantottam egy mosolyt és felé nyújtottam a kávét.

- Mennyi az idő? – krákogott, miközben a szemébe lógó haját igyekezvén eltűrni, átvette tőlem a csészét és belekortyolt az éltető nedűbe.

- Háromnegyed nyolc körül – feleltem mit sem sejtve.

Mintha tornádó csapott volna le a lakásra. Carrie szemei elkerekedtek, a csésze megállt félúton a szája felé és furcsa hangokat adott ki magából.

- Micsoda?! Mennyi? Úristen Lea, miért nem keltettél fel előbb? Fél kilenckor várnak az interjún! – egy utolsó, nagy korty után visszaadta kávét, felpattant és válogatott szitkozódások közepette beszáguldott a fürdőszobába, majdnem ledöntve a lábamról a lendületével.

Halkan nevetgélve vonultam vissza a konyhába, letettem Carrie kávéját és a sajátom után nyúltam és a csészével a kezemben az ablakhoz sétáltam. A reggeli napfény ereje még mindig elcsodálkoztatott. Nálunk, odahaza mindig sokáig tartott, míg kivilágosodott. Itt azonban a spanyol nap ugyanolyan lüktető energiával kezdődött, ami mindent átjárt ebben az országban. Ahogy lenéztem az alattunk húzódó utcára, láttam, ahogy az emberek mosolyogva, hangosan köszönnek egymásnak, látszólag sietnek a dolgukra, mégis minden ismerősükhöz van egy-két kedves szavuk. Ez a nyílt természetesség keveredett az örökös pörgéssel, varázslatos kavalkáddá változtatva Madrid utcáit. Először idegenkedtem az ellen, hogy ideköltözzek, arra gondoltam, hogy nehéz lesz megszoknom egy teljesen idegen kultúrát, de szerencsére óriásit tévedtem. Rövid idő alatt belerázódtam az itteni életvitelbe, teljesen a sajátommá tettem azt, mintha mindig is itt éltem volna. Már el sem tudtam képzelni az életemet a jellegzetesen spanyol értékek nélkül.

Mikor Carrievel ideérkeztünk, a dolgok elég nehezen indultak be. Eleinte egy kis lakást béreltünk, nem volt nagyobb egy patkánylyuknál, de hál’ Istennek hamarosan sikerült ráakadnunk arra a kávézóra, ahol most már a helyettes vezető büszke címét viselhetem. Igenis, büszke vagyok rá, mert nagyon sokat dolgoztam érte, éjt nappallá téve gürcöltem, hogy elérjem. Carrie is velem dolgozott egy ideig, de napról napra boldogtalanabbá vált, nem adott meg neki mindent a munka, amit elvárt. Másfél évnyi robotolás után megmondtam neki, hogy hagyja ott az üzletet és keressen magának megfelelő állást. Eleinte húzódott, nem akarta rám terhelni a kenyérkeresést, de végül beadta a derekát. És ma végre állásinterjúja lesz!

Barátnőm már egy hete másról sem beszélt, csak a felvételiről, így a lelkesedése lassan átragadt rám is. Nagyon szerettem őt, nála jobb embert keveset ismertem, teljes joggal megérdemelte a boldogságot – mindenféle értelemben. Kissé aggasztott az a makacs ellenállás, amit a spanyol férfiakkal szemben tanúsított. Sosem mondtam neki, hogy az első itteni barátjához rögtön feleségül kell mennie, de ő hajthatatlan maradt. Kereste azt az egyet, Őt. Persze, nem azt mondom, hogy sosem kacérkodott a pasikkal, de valahogy egyikkel sem akarta szorosabbra fűzni a viszonyát. Bár bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű… Magam sem igyekeztem gondosabb kapcsolatot ápolni senkivel, de nekem kissé más okaim voltak. Ezt az okot pedig Tyler-nek hívták…

Drága személyi edzőnk nagyjából fél éve vette át a tréningezésünket, és én az elmúlt fél évben többet jártam a terembe, mint előtte egész életemben. Tyler nem volt tipikus spanyol, nem is lehetett az, lévén New Yorkból költözött Madridba négy évvel ezelőtt. Furcsa volt belegondolni, hogy egy mindkettőnknek idegen országba kellett költöznünk, hogy megismerjük egymást. És bár nem történt közöttünk még semmi komoly, ami szerintem felháborító, mégis tudtam, éreztem, hogy ő az, aki nekem kell.

Ábrándozó gondolataimból Carrie riasztott fel, aki lázas sietséggel rontott ki a szobájából, az előtérben beleugrott a cipőjébe és már magára is csapta a bejárati ajtót. Három másodperc múlva az ajtó ismét kinyílt, megjelent egy bozontos hajkorona és Carrie nézett rám vigyorogva.

- Szia! – kiáltott oda nekem. Felnevettem.

- Sok sikert! – nem tudom, hallotta-e egyáltalán, mert a cipősarkai már egy emelettel lejjebb kopogtak.

Még mindig kuncogva a mosogatóba tettem a kávéscsészéket, belöktem egy üveg Sangriát a hűtőbe és én is a szobám felé indultam, hogy végre nekikezdjek a napnak. Az öltözködés szokás szerint két percig sem tartott, azt kaptam magamra, ami éppen a kezembe akadt. Nem görcsöltem nagyon az ilyesmin, a kávézóban úgyis át kellett öltöznöm. Odabent tartottam a munkaruhámat, mert nem voltam hajlandó ebben a kánikulában harisnyában és magas sarkúban végigtipegni a városon. Így a felszerelésem mindössze egy szanaszét álló fűzőjű tornacipőből, egy rövidnadrágból és egy kényelmes, ujj nélküli felsőből állt. A lakásból kifelé menet még felkaptam az elnyűhetetlen táskámat – amit Carrie szerint magától Indiana Jonestól koboztam el – és már száguldottam is lefelé a fülledt lépcsőházban. Az utcára érve előkotortam a telefonomat a táskám mélyéről és vigyorogva írtam egy üzenetet Carrienek.

A Sangria már behűtve, az interjú után pedig vár a lattéd.

Te vagy a nyerő!

Besos

Reméltem, hogy némi mosolyt csalok az arcára ezzel, reggel elég idegesnek tűnt. Gondolataimba feledkezve észre sem vettem, hogy már a kávézó előtt járok. Bár a személyzetnek volt külön bejárója, én mégis minden reggel a régi lengőajtón át mentem be. Szerettem rögtön indulásnál vetni egy pillantást a helyiségre, látni akartam, hogy minden rendben van-e. León, a legfiatalabb pincér mosolyogva intett egyet a pult mellől, majd visszafordult a kezében tartott szalvéták felé. Jókedvűen mentem az eladótér mögötti konyhán át az öltözőbe, átöltöztem a rémesen kényelmetlen ruhába, amit a főnököm elvárt tőlem. Talán le kellene ülnöm vele beszélgetni a munkakörülményekről…

Egyébként le sem tagadhattam volna, hogy imádtam ott dolgozni. A hely egyszerűen csodás volt, a stílusa enyhén szólva kevert, és ez nem csak a berendezésre vonatkozott. Ott volt ugye León, a spanyol pincér, Juanita Mexikóból, aki szintén pincérkedni járt ide, a szakács, George amerikai volt, aki olyannyira élvezte a spanyol nyaralását, hogy végleg itt maradt. Pablo volt a mi portugál kuktánk, és Maria, a világ legjobb kanadai kávékészítő istennője is a mi csapatunkat erősítette. Señor Juarez, a nagyfőnök tipikus spanyol szívtipró volt. Bár a haja már erősen őszbe fordult, a szeme melletti nevetőráncok és az arcán tündöklő örökös vidámság vonzóvá tette őt a fiatalabb nők szemében is. Mindig nevetett valamin, de az üzletet kemény kézzel vezette, ezért sikerült a helyet Madrid egyik legkedveltebb találkozási helyévé tennie. Tiszteltem az elszántságát, az élethez való hozzáállását.

Visszamentem az asztalok közé és elégedetten végigfuttattam a tekintetem a berendezésen. Minden csillogott a tisztaságtól, kellemes zene szólt a rejtett hangszórókból és már érezni lehetett a konyha felől szállingózó ínycsiklandozó illatokat. Boldogan vetettem bele magam a munkába.

Néhány órával később kitárult a lengőajtó és Carrie lépett be rajta, enyhén bamba vigyorral az arcán és a cipőivel a kezében. Ezer wattos mosoly erőszakolta fel magát a képemre és boldogan sikongatva vetettem magam a nyakába. Ott ugráltunk kacagva, mint két kisiskolás a kávézó közepén. Gyorsan elengedtem és a pult mögé rohanva, még mindig kuncogva csináltam neki egy lattét.

- Tudtam én, hogy sikerül! – mondtam, mikor már képes voltam normális ütemben levegőt venni.

- Ez az egész olyan hihetetlen! Imádom ezt a napot! – kiáltott fel és a szájához emelte a csészét. – Hmm, ez a kávé isteni! – nyögött fel elégedetten.

- Tudom. Én csináltam – kacsintottam rá, mire felnevetett.

- Mióta kell egy kávézó helyettes vezetőjének kávét főznie? – a pohár pereme felett nevetős szemekkel nézett rám.

- Ez egy VIP kávé. Nem jár mindenkinek – mutattam rá a kezében tartott kávéra.

A legszívesebben jó alaposan kifaggattam volna minden részlet felől, de a pult felől felhangzott a nevem, így még utoljára dobtam felé egy csókot és elmentem megnézni, mi a helyzet. Carrie komótosan benyomott még egy lattét, majd fogta magát, elköszönt és elment. Nem bánkódtam túlzottan, tudtam, hogy bőven lesz még alkalmam tudakozódni. A nap további részében azt sem tudtam, hová kapjak. A kávézó elég ismert volt, így egy perc nyugtom sem akadt.

Délután holt fáradtan estem ki a kávézó ajtaján. Igazán szerettem a munkámat, élveztem minden percét, de tény és való, hogy alaposan kifárasztott. Mégis jóleső vidámsággal haladtam hazafelé. Kedd lévén Carrie volt a soros a főzésben, így már előre korgott a gyomrom a gondolatra, mit fog összedobni ma. Napközben nem szoktunk nagy ügyet csinálni a főzésből, általában beértük pár falat kajával is. Még fel sem értem a lakásunkhoz, de már hallottam Carrie felszabadult éneklését. Belöktem a kulcsot a zárba, azonban nem voltam elég gyors. Carrie szinte feltépte az ajtót, de már rohant is és az énekessel versenyt kiabálva rakosgatta a tányérokat az asztalra.

- Hmm, Caesar saláta grillezett csirkével, igaz? – szimatoltam bele a levegőbe. A gyomrom hangosan megkordult, mire mindketten elnevettük magunkat.

- Jó orrod van. Gyere, együnk egy kicsit, nemsokára úgyis mennünk kell. Tudod, hogy Tyler utálja, ha késünk – kacsintott rám.

- Ó, igen, igazad van. Bár imádom, amikor mérges. Akkor még inkább szexi – kacagtam fel és már előre vártam a találkozást Mr. Tökéletessel. Minél gyorsabban a terembe akartam érni, ezért öt perc alatt belapátoltam az adagomat és már pattantam is fel.

- Remélem összepakoltál már! Indulhatunk? – az izgatottságom nyilvánvaló volt, le se tagadhattam volna. Carrie felnevetett és ő is felállt.

- Persze, készen vagyok – mindketten felkaptuk az összekészített edzőcuccunkat és nekivágtunk a teremig tartó húszperces útnak. Nem mentünk sokáig, amikor belém bújt a kisördög.

- Amúgy, múltkor… az a cuki srác a kondiból… Miért is mondtál neki nemet? – oldalról rásandítottam. Carrie arcára volt írva, hogy a pokolra kíván engem meg a hülye kérdéseimet. Elfojtottam egy vigyort és igyekeztem nagyon, de nagyon kedves képet vágni.

- Aranyos volt, meg tényleg jóképű, de… - megrántotta a vállát és a szájába harapott. Felsóhajtottam.

- Tudom, hogy ő nem ’az’ az Ő volt. De attól még lehetne egy kis magánéleted – dobtam fel a labdát. Megint. Nem is tudom, hányszor játszottuk már ezt a játékot.

- Igazad van, de nem akarnék senkit átverni – a vállvonogatás maradt, de a szájrágást felváltotta a szemöldökhúzogatás.

- Egy randi még nem jelent lánykérést és házasságot – a legfőbb érvem most nem igazán lett ütős, mert könyékig turkáltam a táskámban rágó után.

- Hmm… - barátnőm roppant szellemes válasza mosolyt csalt az arcomra. Esküszöm, ha otthon, Magyarországon vigyorognánk ennyit, mint itt, már rég elmegyógyintézetbe vagy elvonóra küldtek volna minket. De itt, ebben a csodás országban képtelenség volt nem mosolyogni állandóan.

Közben megérkeztünk az edzőterem elé és lendületvesztés nélkül mentünk be az öltözőbe. Olyan gyorsan váltottunk ruhát, hogy simán elmehettünk volna űrhajónak. Csak úgy porzott utánunk a padló – persze csak képletesen, mert minden ragyogott a tisztaságtól -, ahogy befelé igyekeztünk a különterembe. Tyler már várt ránk. Minden egyes alkalommal, mikor megláttam őt, kétségbeesve tapogattam az államat, hogy a helyén van-e még vagy a padlóról kell összeszednem. A fickó egyszerűen tökéletes volt. Válláig nőtt haját lazán hátrakötötte, a szemei zöldje pedig valamiféle titokzatosságot sugároztak, amit mindenáron meg akartam fejteni. Vonzott magához, mint lepkét a fény. Tyler az arcomba lőtt egy lélegzetelállító mosolyt, amitől fülig vörösödtem, majd elkezdte az edzést. Soha nem voltam egy kifejezett sportember, de az előttem ugráló feszes, kerek popsi nézegetését a világ minden kincséért sem cseréltem volna el. Tyler izmai egy ragadozó ruganyosságával és keménységével vetekedtek. Már réges rég nem az edzés körül forogtak a gondolataim, valami sokkal személyesebb, sokkal intimebb kötötte le a figyelmemet. Carrie barátnőm is észrevette, hogy elkalandoztam a tükrös teremből egy meghittebb gondolati hely felé és halk kuncogással oldalba bökött. Ráöltöttem a nyelvem és igyekeztem a továbbiakban odafigyelni arra, mit is csinálok éppen.

A másfél órás edzés gyorsan eltelt. Mielőtt kimehettünk volna zuhanyozni, Tyler odafordult hozzánk és megdicsérte a kitartásunkat. Ilyet még sosem tett azelőtt. Némiképp összezavarodva akartam kimenni, amikor ismét rám nézett, úgy igazán. A szemei bűnös ígéreteket, forró, izzadt és jócskán izgató gondolatokat közvetítettek. Elállt a lélegzetem és valószínűleg meg is fulladtam volna, ha Carrie nem ér hozzá a karomhoz. Megráztam a fejem és elindultam kifelé. Az ajtóban még visszafordultam, de Tyler addigra már eltűnt.

Hazafelé menet Carrie elmesélte a reggel incidensét és szégyen, nem szégyen, a könnyeim is potyogtak, annyira röhögtem az egészen. Már maga a gondolat is, ahogy fél lábon ugrálva előbb nekimegy valakinek, majd elterül a földön, annyira vicces volt, hogy nem bírtam ki és hangosan kacagtam rajta, nem beszélve arról, hogy jó színész módjára elő is adta a történteket. Mikor elmondta, hogy elveszítette a tárcáját, átöleltem. Mondtam neki, hogy nem sok esélyt látok arra, hogy visszakapja, de ő az optimisták rendületlenségével még reménykedett. Nem győzködtem.

Odahaza belevetettük magunkat a kellemes délutáni semmittevésbe. A Sangria szinte láthatatlanul fogyott az üvegből, miközben egymást túllicitálva igyekeztünk meggyőzni a másikat, hogy Stefan vagy Damon-e a jobb pasi a Vampire Diariesből. Folyton elröhögtük magunkat, képtelenebbnél képtelenebb érvekkel álltunk elő, egészen addig, míg a bejárati ajtó felől fel nem visított a csengő. Sunyi módon hátradőltem és a számhoz emeltem a poharamat, így Carrie a szemét forgatva kénytelen volt felkelni és az ajtóhoz csoszogni. Nem vártunk senkit, így a jövevény idegen lehetett, ennek ellenére – na meg a folytonos tanácsaim ellenére, hogy ne nyissa ki az ajtót akárkinek – Carrie felrántotta az ajtót. Azt hittem, legalább szól valamit a vendéghez, de nem.

Csend töltötte be a lakást és bennem egyre nőtt a kíváncsiság, hogy vajon ki állhat az ajtó előtt.