1/2. fejezet - Lea

Fáradtan nyújtóztam ki a takaró alatt, nagyon nem akaródzott felkelnem. Hallottam Carrie neszezését a szomszéd szobából és a hangok alapján ő is erősen megszenvedett a reggeli ébredéssel. A gondolat halk kuncogást csikart ki belőlem. Szóval nem csak engem viselt meg a tegnap éjjeli dorbézolás…

Barátnőm nem akart velem tartani a kávéházi ünnepségre, de meggyőztem őt, hogy jó móka lesz, elvégre nem mindennap lesz negyvenöt éves az ember főnöke – ami azt is jelentette, hogy korlátlanul, a ház számlájára élvezhettük a bár nyújtotta lehetőségeket. Természetesen a hatás nem maradt el, éjjel háromkor egymásba karolva, énekelve és ugrándozva tettük meg az otthonunkig tartó rövid utat. Közösen béreltünk egy kétszobás lakást, nem volt nagy szám, de ketten együtt igazi lányparadicsommá változtattuk. Szín szín hátán, hogy egy bohémcirkusz is megirigyelhette volna, de mi imádtuk ezt az eklektikus összevisszaságot.

Vigyorogva dobtam le a takarót magamról, de az első mozdulat után nyögve hanyatlottam vissza a fejemben dübörgő légkalapácsoktól. Talán mégsem kellett volna hétfő este szórakozni…

Carrie időközben vagy végleg felébredt vagy visszaaludt – ami valószínűbbnek tetszett - mert a szobájából jövő hangok elcsendesedtek. Tudtam, hogy a mai nap igazán fontos neki, ezért erőt vettem magamon és kimásztam az ágyból. Az ajtajához osontam és a halk szuszogást meghallva már tudtam, hogy ismét beletrafáltam a dolgok közepébe. Egy pisszenés nélkül nyitottam be a szobába, és ahogy végigszaladt a tekintetem barátnőm, az ágyról félig lelógó alakján, elkapott a kacagás. Csak ő volt képes ilyen lehetetlen testhelyzetben aludni.

Óvatosan hátráltam ki, a konyha felé vettem az irányt és nekiálltam kávét főzni. Ez általában elég macerás volt, mert ketten kétféle kávét ittunk, de legalább volt valami, amivel felébreszthettem a még mindig alvó agyamat. Automatikusan végeztem a szokásos reggeli szertartást, magamnak egy erős feketét, Carrienek pedig egy lattét töltöttem ki a hófehér csészékbe. A porcelánhoz koccanó kanál hangja eljuthatott a lakás túlsó felében alvó barátnőmhöz is, mert mocorogni kezdett. Villámgyorsan az alátétre pakoltam a csészét és besurrantam a nyitott ajtón át az ágyához. Egy pillanatra belém bújt a kisördög és rá akartam kiáltani, de aztán eszembe jutott, hogy egy szívrohammal biztos keresztbe tennék a mai állásinterjújának.

- Jó reggelt, álomszuszék! Hasadra süt a nap! – igyekeztem igazán konszolidált lenni, ennek ellenére Carrie nagyot ugorva, popsival előre leesett az ágyról és onnan nézett rám álomtól ittas szemekkel. Szegényem még nem igazán tudta hová tenni magát, ezért felvillantottam egy mosolyt és felé nyújtottam a kávét.

- Mennyi az idő? – krákogott, miközben a szemébe lógó haját igyekezvén eltűrni, átvette tőlem a csészét és belekortyolt az éltető nedűbe.

- Háromnegyed nyolc körül – feleltem mit sem sejtve.

Mintha tornádó csapott volna le a lakásra. Carrie szemei elkerekedtek, a csésze megállt félúton a szája felé és furcsa hangokat adott ki magából.

- Micsoda?! Mennyi? Úristen Lea, miért nem keltettél fel előbb? Fél kilenckor várnak az interjún! – egy utolsó, nagy korty után visszaadta kávét, felpattant és válogatott szitkozódások közepette beszáguldott a fürdőszobába, majdnem ledöntve a lábamról a lendületével.

Halkan nevetgélve vonultam vissza a konyhába, letettem Carrie kávéját és a sajátom után nyúltam és a csészével a kezemben az ablakhoz sétáltam. A reggeli napfény ereje még mindig elcsodálkoztatott. Nálunk, odahaza mindig sokáig tartott, míg kivilágosodott. Itt azonban a spanyol nap ugyanolyan lüktető energiával kezdődött, ami mindent átjárt ebben az országban. Ahogy lenéztem az alattunk húzódó utcára, láttam, ahogy az emberek mosolyogva, hangosan köszönnek egymásnak, látszólag sietnek a dolgukra, mégis minden ismerősükhöz van egy-két kedves szavuk. Ez a nyílt természetesség keveredett az örökös pörgéssel, varázslatos kavalkáddá változtatva Madrid utcáit. Először idegenkedtem az ellen, hogy ideköltözzek, arra gondoltam, hogy nehéz lesz megszoknom egy teljesen idegen kultúrát, de szerencsére óriásit tévedtem. Rövid idő alatt belerázódtam az itteni életvitelbe, teljesen a sajátommá tettem azt, mintha mindig is itt éltem volna. Már el sem tudtam képzelni az életemet a jellegzetesen spanyol értékek nélkül.

Mikor Carrievel ideérkeztünk, a dolgok elég nehezen indultak be. Eleinte egy kis lakást béreltünk, nem volt nagyobb egy patkánylyuknál, de hál’ Istennek hamarosan sikerült ráakadnunk arra a kávézóra, ahol most már a helyettes vezető büszke címét viselhetem. Igenis, büszke vagyok rá, mert nagyon sokat dolgoztam érte, éjt nappallá téve gürcöltem, hogy elérjem. Carrie is velem dolgozott egy ideig, de napról napra boldogtalanabbá vált, nem adott meg neki mindent a munka, amit elvárt. Másfél évnyi robotolás után megmondtam neki, hogy hagyja ott az üzletet és keressen magának megfelelő állást. Eleinte húzódott, nem akarta rám terhelni a kenyérkeresést, de végül beadta a derekát. És ma végre állásinterjúja lesz!

Barátnőm már egy hete másról sem beszélt, csak a felvételiről, így a lelkesedése lassan átragadt rám is. Nagyon szerettem őt, nála jobb embert keveset ismertem, teljes joggal megérdemelte a boldogságot – mindenféle értelemben. Kissé aggasztott az a makacs ellenállás, amit a spanyol férfiakkal szemben tanúsított. Sosem mondtam neki, hogy az első itteni barátjához rögtön feleségül kell mennie, de ő hajthatatlan maradt. Kereste azt az egyet, Őt. Persze, nem azt mondom, hogy sosem kacérkodott a pasikkal, de valahogy egyikkel sem akarta szorosabbra fűzni a viszonyát. Bár bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű… Magam sem igyekeztem gondosabb kapcsolatot ápolni senkivel, de nekem kissé más okaim voltak. Ezt az okot pedig Tyler-nek hívták…

Drága személyi edzőnk nagyjából fél éve vette át a tréningezésünket, és én az elmúlt fél évben többet jártam a terembe, mint előtte egész életemben. Tyler nem volt tipikus spanyol, nem is lehetett az, lévén New Yorkból költözött Madridba négy évvel ezelőtt. Furcsa volt belegondolni, hogy egy mindkettőnknek idegen országba kellett költöznünk, hogy megismerjük egymást. És bár nem történt közöttünk még semmi komoly, ami szerintem felháborító, mégis tudtam, éreztem, hogy ő az, aki nekem kell.

Ábrándozó gondolataimból Carrie riasztott fel, aki lázas sietséggel rontott ki a szobájából, az előtérben beleugrott a cipőjébe és már magára is csapta a bejárati ajtót. Három másodperc múlva az ajtó ismét kinyílt, megjelent egy bozontos hajkorona és Carrie nézett rám vigyorogva.

- Szia! – kiáltott oda nekem. Felnevettem.

- Sok sikert! – nem tudom, hallotta-e egyáltalán, mert a cipősarkai már egy emelettel lejjebb kopogtak.

Még mindig kuncogva a mosogatóba tettem a kávéscsészéket, belöktem egy üveg Sangriát a hűtőbe és én is a szobám felé indultam, hogy végre nekikezdjek a napnak. Az öltözködés szokás szerint két percig sem tartott, azt kaptam magamra, ami éppen a kezembe akadt. Nem görcsöltem nagyon az ilyesmin, a kávézóban úgyis át kellett öltöznöm. Odabent tartottam a munkaruhámat, mert nem voltam hajlandó ebben a kánikulában harisnyában és magas sarkúban végigtipegni a városon. Így a felszerelésem mindössze egy szanaszét álló fűzőjű tornacipőből, egy rövidnadrágból és egy kényelmes, ujj nélküli felsőből állt. A lakásból kifelé menet még felkaptam az elnyűhetetlen táskámat – amit Carrie szerint magától Indiana Jonestól koboztam el – és már száguldottam is lefelé a fülledt lépcsőházban. Az utcára érve előkotortam a telefonomat a táskám mélyéről és vigyorogva írtam egy üzenetet Carrienek.

A Sangria már behűtve, az interjú után pedig vár a lattéd.

Te vagy a nyerő!

Besos

Reméltem, hogy némi mosolyt csalok az arcára ezzel, reggel elég idegesnek tűnt. Gondolataimba feledkezve észre sem vettem, hogy már a kávézó előtt járok. Bár a személyzetnek volt külön bejárója, én mégis minden reggel a régi lengőajtón át mentem be. Szerettem rögtön indulásnál vetni egy pillantást a helyiségre, látni akartam, hogy minden rendben van-e. León, a legfiatalabb pincér mosolyogva intett egyet a pult mellől, majd visszafordult a kezében tartott szalvéták felé. Jókedvűen mentem az eladótér mögötti konyhán át az öltözőbe, átöltöztem a rémesen kényelmetlen ruhába, amit a főnököm elvárt tőlem. Talán le kellene ülnöm vele beszélgetni a munkakörülményekről…

Egyébként le sem tagadhattam volna, hogy imádtam ott dolgozni. A hely egyszerűen csodás volt, a stílusa enyhén szólva kevert, és ez nem csak a berendezésre vonatkozott. Ott volt ugye León, a spanyol pincér, Juanita Mexikóból, aki szintén pincérkedni járt ide, a szakács, George amerikai volt, aki olyannyira élvezte a spanyol nyaralását, hogy végleg itt maradt. Pablo volt a mi portugál kuktánk, és Maria, a világ legjobb kanadai kávékészítő istennője is a mi csapatunkat erősítette. Señor Juarez, a nagyfőnök tipikus spanyol szívtipró volt. Bár a haja már erősen őszbe fordult, a szeme melletti nevetőráncok és az arcán tündöklő örökös vidámság vonzóvá tette őt a fiatalabb nők szemében is. Mindig nevetett valamin, de az üzletet kemény kézzel vezette, ezért sikerült a helyet Madrid egyik legkedveltebb találkozási helyévé tennie. Tiszteltem az elszántságát, az élethez való hozzáállását.

Visszamentem az asztalok közé és elégedetten végigfuttattam a tekintetem a berendezésen. Minden csillogott a tisztaságtól, kellemes zene szólt a rejtett hangszórókból és már érezni lehetett a konyha felől szállingózó ínycsiklandozó illatokat. Boldogan vetettem bele magam a munkába.

Néhány órával később kitárult a lengőajtó és Carrie lépett be rajta, enyhén bamba vigyorral az arcán és a cipőivel a kezében. Ezer wattos mosoly erőszakolta fel magát a képemre és boldogan sikongatva vetettem magam a nyakába. Ott ugráltunk kacagva, mint két kisiskolás a kávézó közepén. Gyorsan elengedtem és a pult mögé rohanva, még mindig kuncogva csináltam neki egy lattét.

- Tudtam én, hogy sikerül! – mondtam, mikor már képes voltam normális ütemben levegőt venni.

- Ez az egész olyan hihetetlen! Imádom ezt a napot! – kiáltott fel és a szájához emelte a csészét. – Hmm, ez a kávé isteni! – nyögött fel elégedetten.

- Tudom. Én csináltam – kacsintottam rá, mire felnevetett.

- Mióta kell egy kávézó helyettes vezetőjének kávét főznie? – a pohár pereme felett nevetős szemekkel nézett rám.

- Ez egy VIP kávé. Nem jár mindenkinek – mutattam rá a kezében tartott kávéra.

A legszívesebben jó alaposan kifaggattam volna minden részlet felől, de a pult felől felhangzott a nevem, így még utoljára dobtam felé egy csókot és elmentem megnézni, mi a helyzet. Carrie komótosan benyomott még egy lattét, majd fogta magát, elköszönt és elment. Nem bánkódtam túlzottan, tudtam, hogy bőven lesz még alkalmam tudakozódni. A nap további részében azt sem tudtam, hová kapjak. A kávézó elég ismert volt, így egy perc nyugtom sem akadt.

Délután holt fáradtan estem ki a kávézó ajtaján. Igazán szerettem a munkámat, élveztem minden percét, de tény és való, hogy alaposan kifárasztott. Mégis jóleső vidámsággal haladtam hazafelé. Kedd lévén Carrie volt a soros a főzésben, így már előre korgott a gyomrom a gondolatra, mit fog összedobni ma. Napközben nem szoktunk nagy ügyet csinálni a főzésből, általában beértük pár falat kajával is. Még fel sem értem a lakásunkhoz, de már hallottam Carrie felszabadult éneklését. Belöktem a kulcsot a zárba, azonban nem voltam elég gyors. Carrie szinte feltépte az ajtót, de már rohant is és az énekessel versenyt kiabálva rakosgatta a tányérokat az asztalra.

- Hmm, Caesar saláta grillezett csirkével, igaz? – szimatoltam bele a levegőbe. A gyomrom hangosan megkordult, mire mindketten elnevettük magunkat.

- Jó orrod van. Gyere, együnk egy kicsit, nemsokára úgyis mennünk kell. Tudod, hogy Tyler utálja, ha késünk – kacsintott rám.

- Ó, igen, igazad van. Bár imádom, amikor mérges. Akkor még inkább szexi – kacagtam fel és már előre vártam a találkozást Mr. Tökéletessel. Minél gyorsabban a terembe akartam érni, ezért öt perc alatt belapátoltam az adagomat és már pattantam is fel.

- Remélem összepakoltál már! Indulhatunk? – az izgatottságom nyilvánvaló volt, le se tagadhattam volna. Carrie felnevetett és ő is felállt.

- Persze, készen vagyok – mindketten felkaptuk az összekészített edzőcuccunkat és nekivágtunk a teremig tartó húszperces útnak. Nem mentünk sokáig, amikor belém bújt a kisördög.

- Amúgy, múltkor… az a cuki srác a kondiból… Miért is mondtál neki nemet? – oldalról rásandítottam. Carrie arcára volt írva, hogy a pokolra kíván engem meg a hülye kérdéseimet. Elfojtottam egy vigyort és igyekeztem nagyon, de nagyon kedves képet vágni.

- Aranyos volt, meg tényleg jóképű, de… - megrántotta a vállát és a szájába harapott. Felsóhajtottam.

- Tudom, hogy ő nem ’az’ az Ő volt. De attól még lehetne egy kis magánéleted – dobtam fel a labdát. Megint. Nem is tudom, hányszor játszottuk már ezt a játékot.

- Igazad van, de nem akarnék senkit átverni – a vállvonogatás maradt, de a szájrágást felváltotta a szemöldökhúzogatás.

- Egy randi még nem jelent lánykérést és házasságot – a legfőbb érvem most nem igazán lett ütős, mert könyékig turkáltam a táskámban rágó után.

- Hmm… - barátnőm roppant szellemes válasza mosolyt csalt az arcomra. Esküszöm, ha otthon, Magyarországon vigyorognánk ennyit, mint itt, már rég elmegyógyintézetbe vagy elvonóra küldtek volna minket. De itt, ebben a csodás országban képtelenség volt nem mosolyogni állandóan.

Közben megérkeztünk az edzőterem elé és lendületvesztés nélkül mentünk be az öltözőbe. Olyan gyorsan váltottunk ruhát, hogy simán elmehettünk volna űrhajónak. Csak úgy porzott utánunk a padló – persze csak képletesen, mert minden ragyogott a tisztaságtól -, ahogy befelé igyekeztünk a különterembe. Tyler már várt ránk. Minden egyes alkalommal, mikor megláttam őt, kétségbeesve tapogattam az államat, hogy a helyén van-e még vagy a padlóról kell összeszednem. A fickó egyszerűen tökéletes volt. Válláig nőtt haját lazán hátrakötötte, a szemei zöldje pedig valamiféle titokzatosságot sugároztak, amit mindenáron meg akartam fejteni. Vonzott magához, mint lepkét a fény. Tyler az arcomba lőtt egy lélegzetelállító mosolyt, amitől fülig vörösödtem, majd elkezdte az edzést. Soha nem voltam egy kifejezett sportember, de az előttem ugráló feszes, kerek popsi nézegetését a világ minden kincséért sem cseréltem volna el. Tyler izmai egy ragadozó ruganyosságával és keménységével vetekedtek. Már réges rég nem az edzés körül forogtak a gondolataim, valami sokkal személyesebb, sokkal intimebb kötötte le a figyelmemet. Carrie barátnőm is észrevette, hogy elkalandoztam a tükrös teremből egy meghittebb gondolati hely felé és halk kuncogással oldalba bökött. Ráöltöttem a nyelvem és igyekeztem a továbbiakban odafigyelni arra, mit is csinálok éppen.

A másfél órás edzés gyorsan eltelt. Mielőtt kimehettünk volna zuhanyozni, Tyler odafordult hozzánk és megdicsérte a kitartásunkat. Ilyet még sosem tett azelőtt. Némiképp összezavarodva akartam kimenni, amikor ismét rám nézett, úgy igazán. A szemei bűnös ígéreteket, forró, izzadt és jócskán izgató gondolatokat közvetítettek. Elállt a lélegzetem és valószínűleg meg is fulladtam volna, ha Carrie nem ér hozzá a karomhoz. Megráztam a fejem és elindultam kifelé. Az ajtóban még visszafordultam, de Tyler addigra már eltűnt.

Hazafelé menet Carrie elmesélte a reggel incidensét és szégyen, nem szégyen, a könnyeim is potyogtak, annyira röhögtem az egészen. Már maga a gondolat is, ahogy fél lábon ugrálva előbb nekimegy valakinek, majd elterül a földön, annyira vicces volt, hogy nem bírtam ki és hangosan kacagtam rajta, nem beszélve arról, hogy jó színész módjára elő is adta a történteket. Mikor elmondta, hogy elveszítette a tárcáját, átöleltem. Mondtam neki, hogy nem sok esélyt látok arra, hogy visszakapja, de ő az optimisták rendületlenségével még reménykedett. Nem győzködtem.

Odahaza belevetettük magunkat a kellemes délutáni semmittevésbe. A Sangria szinte láthatatlanul fogyott az üvegből, miközben egymást túllicitálva igyekeztünk meggyőzni a másikat, hogy Stefan vagy Damon-e a jobb pasi a Vampire Diariesből. Folyton elröhögtük magunkat, képtelenebbnél képtelenebb érvekkel álltunk elő, egészen addig, míg a bejárati ajtó felől fel nem visított a csengő. Sunyi módon hátradőltem és a számhoz emeltem a poharamat, így Carrie a szemét forgatva kénytelen volt felkelni és az ajtóhoz csoszogni. Nem vártunk senkit, így a jövevény idegen lehetett, ennek ellenére – na meg a folytonos tanácsaim ellenére, hogy ne nyissa ki az ajtót akárkinek – Carrie felrántotta az ajtót. Azt hittem, legalább szól valamit a vendéghez, de nem.

Csend töltötte be a lakást és bennem egyre nőtt a kíváncsiság, hogy vajon ki állhat az ajtó előtt.