2/2. fejezet - Lea

A csend kezdett egyre idegesítőbb lenni, aztán végre valaki megszólalt. Ennek a valakinek határozottan nem olyan hangja volt, mint Carrienek, így legalább már azt be tudtam határolni, hogy a látogató férfi, és hogy tuti nem hozzám jött, különben Carrie már szólt volna. A vigyor úgy szaladt fel a képemre, mint a borostyán a régi házfalakra. Bár általában messze állt tőlem, hogy megalapozatlanul levonjak bármilyen következtetést, azért a legszívesebben tapsikolva ugráltam volna fel s alá a nappaliban. Carrienek férfilátogatója van!

- Szia! – a fickónak kellemesen mély, bársonyos hangja volt. – Ne haragudj, de reggel összeütköztünk, és ott maradt a pénztárcád. Gondoltam, még szeretnéd viszont látni – ejha! Ha kívülről is úgy néz ki, mint amilyen a bűnös éjszakákra csábító hangja, akkor áldásomat adom rájuk – ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal a fejemben óvakodtam közelebb az ajtóhoz, mert természetesen nem bírtam ki, hogy ne nézzem meg magamnak a pasast.

Ahogy végigszaladt rajta a tekintetem, már tudtam, ki volt ő, lévén órákat töltöttem a barátnőmmel a futballpálya lelátóján ücsörögve és igyekeztem elfoglalni magam, míg ő a focistát csodálta. Carrie szegényem úgy nézett ki, mint akit menten megüt a guta, ezért egy célirányos bokán rúgással visszatérítettem az élők közé, majd elslisszoltam. A többit egyedül is meg tudta oldani… gondoltam, de tévedtem. A férfi elég kedvesen beszélt a barátnőmhöz, ő mégsem volt képes kinyögni egy értelmes mondatot se. Forgattam a szemeim ennyi szerencsétlenség láttán. Évek óta várt a fickóra, most meg elintézi a dolgot egy „köszönömmel”? Szinte toporzékolva vártam, hogy a pasas eltűnjön és én elbeszélgethessek Carrievel. Azt hiszem, ráfért egy-két különóra flörtölésből. Hogy addig is lefoglaljam magam, kicsörtettem a konyhába – igen, csörtettem, méghozzá olyan hangosan, hogy az ajtóban turbékoló gerlepárnak is fel kellett, hogy tűnjön – és előkotortam a hűtő hátuljában árválkodó tequilás üveget. Fontos alkalmakkor folyamodtunk hű barátunkhoz és ez határozottan annak tűnt. Kihalásztam még két poharat, meg némi citromot, sót, fahéjat meg narancsot is. Ketten kétféleképpen ittuk a tequilát és ez néha vicces helyzeteket eredményezett. Komolyan, életemben egyszer ittam sós-fahéjas-citromos tequilát naranccsal megspékelve, de azt hiszem, az is volt az utolsó alkalom…

Mire visszamentem a nappaliba, Carrie már a kanapén ült és a fejét fogta.

- Egy szót se! Tudom, hogy most szükséged van rá. Majd ha lehúztál már kettőt, utána meghallgatom, hogy mekkora idióta voltál – rávigyorogtam, mire ő is elnevette magát. Kitöltöttem az italokat és egymáson – vagyis inkább rajta – kacagva koccintottunk.

Nála jobb lélekkel még nem hozott össze a sors, ezért kissé aggasztott az iménti produktuma. Biztos voltam benne, hogy van benne ennél sokkal több, csupán a fickó váratlan felbukkanása miatti sokktól volt képtelen megszólalni. Az első, gyorsan ledöntött kör után újratöltöttem, megvártam, míg elkortyolgatja, majd hatalmasra tárt szemekkel, kíváncsian bámulni kezdtem. Nem bírta sokáig.

- Ne is mond! Egy hatalmas idióta vagyok! De leblokkoltam, oké? Ki számított rá, hogy itt terem az ajtónk előtt? Itt vagyunk már régóta, járunk meccsekre, de még soha nem láttuk. Megijedtem. Mégis mit mondhattam volna neki? „Helló, rád várok, már nem is tudom, mióta”? Ez azért elég bután hangzik. Meg az, hogy láttam, még nem jelent semmit. Lehet, hogy csak rendes, és visszahozta magától. Úristen, hogy nézek ki? Melegítőben nyitottam ajtót! Te jó ég! A fejem is! Fel volt gumizva a hajam! Bezzeg ő most is tökéletesen nézett ki. Mekkora szerencsétlenség vagyok! Ezt tanítani kellene… - erősen össze kellett szorítanom a számat, hogy fel ne röhögjek, de nem akartam megbántani.

Szegényem totálisan kikészült ettől a találkozástól. Egyébként nem tudom, mi baja volt magával. Csodaszép volt még reggel is, nem úgy, mint én. Már azon gondolkodtam, lehet, hogy éjjelenként szépségszalonokba jár… Persze, a feltevés kész őrültség volt, de jól esett elszórakozni ilyesmikkel.

- Nem lesz még egy ilyen esélyem, igaz? Te tudod a legjobban, mennyire vártam erre. Én meg elszúrom. Megkaptam a lehetőséget, nem éltem vele! – Carrie a kezébe temette az arcát és keservesen felsóhajtott. Végigsimítottam párszor a hátán, amolyan megnyugtatásképp, de nem úsztam meg, hogy verbálisan is hozzam a megfelelő adag higgadtságot. Magamban imádkoztam, hogy el ne kuncogjam a végét.

- Miért ne lehetne még esélyed? Ez is egy véletlen találkozás volt. Ki tudja, lehet, hogy holnap összefutsz vele valahol – lelki szemeim már pörgették is a képzeletbeli filmet, alapjáraton azt hozva, amit Carrie mesélt az összeesős alakításáról, meg persze a kicsavarodott fantáziám is hozzáadta a magáét. Megint elkapott a nevethetnék, amit sikeresen köhögésnek álcáztam. Egészen addig, amíg Carrie meg nem szólalt.

- Vagy csak céltalanul kell kóborolnom az utcán, hátha megint fellök – nos, itt szakadt el máskor oly erős idegeim cérnaszála és a nevetés olyan viharosan távozott belőlem, hogy majd’ leestem a kanapéról. Szerencsémre Carrie velem együtt nevetett, így nem fenyegetett egy esetleges lebukás veszélye.

Miután sikerült úgy-ahogy normális tempóra állítani az eddig ziháló légzésünket, magunkhoz vettük tequila barátunkat és visszatértünk a dögös vámpírok mustrálásához. Fél egy felé a fáradtság kezdett erőt venni rajtam. A hirtelen rám törő ásítási rohamom álcázása enyhén szólva sem sikerült, amit Carrie jó adag vigyorgással a tudomásomra is hozott.

- Még szerencse, hogy holnap csak délután kell bemennem dolgozni. Képtelen lennék felkelni – nyöszörögve lecsúsztam a kanapéról és a földön csücsülve néztem fel Carriere a leragadó pilláim alól.

- Nekem még van pár szabad napom. Csak jövő héten kezdek. Már ráférne a lakásra a takarítás – először nem értettem a gyors váltást, utána meg már nem volt időm foglalkozni vele. Carrie arcán megjelent az a bizonyos „most mindent kiszedek belőled” vigyor, amitől rendszerint menekülhetnékem támadt. Most sem volt ez másképp, be akartam iszkolni a szobámba, de Carrie megelőzött.

- Ma az edzésen … Mi volt az a sokat sejtető pillantás? – annyira utáltam azt a vesébe látó pillantását! És még korántsem volt vége… - Nem vagyok vak, láttam, hogy néztek egymásra. Ha szemmel lehetne… - célzóan emelgetni kezdte a szemöldökét. Az arcom pillanatok alatt főtt homár színűre változott, de a képzeletem is meglódult. Felvillantak forró, izzadt, egymáshoz tapadó, vágytól fűtött testek, halk sikkantások, a mindent betöltő szenvedély illata… Dühösen megráztam a fejem, elűzve ezzel a kínálmokat. Carrie kíváncsian bámult, és tudtam, hogy nem szabadulok válasz nélkül. Hazudni viszont képtelen lettem volna neki, így magamban fortyogva elszámoltam tízig, mielőtt megszólaltam volna.

- Oh, hát az. Nem tudom néha, hogy mit gondoljak. A nagyon tetszik csak enyhe kifejezés arra, amit érzek. De ha ő egyszer annyira hűvös! Az arcom olyan, mint egy nyitott könyv, nem igaz, hogy nem veszi észre! – egyre inkább belelovaltam magam a haragba, bár ehhez jó adag lehangoltság is csapódott. Tényleg nem értettem Tylert, a félreérthető jelei egyszerűen az őrületbe kergettek. Azt hittem, hogy mivel mindketten felnőtt emberek vagyunk, legalább ezt a macska-egér játékot kihagyhatjuk, ehelyett mintha visszatértünk volna az oviba. Képtelen voltam eldönteni, hogy tulajdonképpen mit is akar tőlem, már ha akar egyáltalán valamit. Dühített ez az egy helyben álldogálás, a kapcsolatunkat leginkább a stagnálás jellemezte.

- Édesem, ő is csak egy pasi. Akkor esne le neki, ha pucéran szambáznál előtte – Carrie komolynak szánt bölcselete célt tévesztett, így mindketten a földre kerültünk a röhögéstől. Bár azért egyszer szambáznék előtte…

- Lehet. Gyere, üljünk ki az erkélyre. Addig elszívok egy cigit – Carrie felsóhajtott, nem szerette, ha dohányoztam, de már nem szólt semmit. Tudom, nem szép dolog, de ez van. Összekapartuk magunkat a padlóról és pokrócokba csavarodva kiültünk az erkélyre. Az öngyújtóm halk kattanással gyulladt meg, egy pillanatra bevilágította az arcunkat, aztán megint körbeölelt minket a sötétség. Ahogy végigpásztáztam a tekintetemmel az alattunk lüktető várost, melegség költözött a szívembe. Madrid nem ismerte az éjszaka fogalmát, az utcai lámpák fényénél épp oly élénk volt az élet, mint nappal.

- Szombat este meccs van, ugye nem felejtetted el? – Carrie felém fordult, a szemei telve voltak könyörgéssel. Mintha nem tudná, hogy úgyis elkísérem… Nem voltam kifejezett rajongó, de barátnőm lelkesedése hamar magával ragadott, így az első pár alkalom után már én is teli torokból üvöltöttem a körülöttem lévő több ezer emberrel együtt.

- Hogyan felejthetném el? A csapat is megy a kávézóból. Hihetetlen mennyire szereti itt mindenki a focit. Olyan itt, mintha vallás lenne – hitetlenkedve megráztam a fejem.

- Nekik lényegében az is. Jövő hétvégére terveztél programot? – Carrie megrántotta a vállát és nagyon is feltűnően érdektelenül nézett rám.

- Még semmit. Van valami ötleted? – én is felvettem a fapofát.

- Arra gondoltam, hogy amíg jó idő van, lemehetnénk Cádizba. Már hiányzik a tenger. Nem kell sokat sem utazni – Cádiz említésére felrémlettek a régi emlékek. Tavaly nyáron ott töltöttünk egy hétvégét és meg kell, hogy mondjam, életem egyik legjobb tapasztalata volt. Napközben hol a parton heverésztünk, hol a tengerben lubickoltunk, éjjelenként viszont kacér pillantásokat váltottunk egy közeli bár szexis pincéreivel. Hiányzott ez, így fellelkesültem már a gondolattól is, hogy ismét átélhetem.

- Persze, menjünk! Már ránk fér egy jó nagy buli – játékosan oldalba böktem Carriet, és már előre kacagtunk a tengerparti kalandjainkon.

Néhány perc múlva már csaknem ülve elaludtunk, így átölelve egymást elbúcsúztunk, és ki-ki ment a maga szobájába. Amint egy pillantást vetettem az ágyra, mér tudtam, hogy igyekeznem kell az esti teendőimmel, különben ott helyben, ruhástól elalszom. Villámgyorsan ledobáltam magamról a ruháimat, csinos kis halmokat hagyva a padlón belőlük, a zuhany alá álltam és lecsutakoltam magam. Három perccel később már boldogan merültem fáradt, álomtalan álomba.

A reggel olyan hamar elérkezett, hogy amikor kinyitottam a szemem, úgy éreztem, egy szemhunyásnyit sem aludtam. Összetörve fordultam át az oldalamra és próbáltam rájönni, mi ébresztett fel. A halk, egyenletes csöpögés furcsán ismerősnek hatott, de el kellett telnie jó néhány másodpercnek, míg rájöttem a megoldásra. 

A kávéfőző! A masina automatikusan lefőzte a reggeli adagot reggel hatra, mi meg annyira elgyötörtek voltunk tegnap este, hogy eszünkbe se jutott kikapcsolni mára. Nyögve, négykézláb kimásztam az ágyból, talpra állítottam magam és kivonszolódtam a fürdőszobába. Miután aránylag rendbe tettem enyhén szólva is gyűrt arcomat egy adag hidegvízzel, kicsoszogtam a konyhába és elvettem a kancsót a kávéfőzőtől. Miközben bögre után kutattam a szekrényben, valaki megszólalt mögöttem.

- Buenos días! Jól aludtál? – Carrie hangja meteorként csapódott a hajnali csendbe, és bár nagyon jól tudtam, hogy csak barátnőm az, mégis megpördültem a tengelyem körül és szemrehányón néztem rá, amit észre sem vett. Elég nyúzottnak tűnt ő is, a szemei alatti sötét árnyékok híven tükrözték éjszakai tevékenységét.

- Szia! Észre sem vettelek. Kávét? – felemeltem a kannát, mire mohón felém nyújtotta a csészéjét.

- Kérek, köszi. Gofri? – Carrie nem élt a székek nyújtotta kényelmes semmittevéssel, hanem miután nagyot kortyolt a kávéból, előkotorta a gofrisütőt. Éhes lettem.

- Jó ötlet. Carrie? –Carrie addigi jókedvét mintha elfújták volna, kínosan ügyelt arra, hogy ne nézzen a szemembe. – Kérdeznék valamit. Tudtál aludni?

- Mindig megdöbbenek, hogy mennyire ismersz, pedig már nem kellene. Nem sokat. Eljutottam odáig, hogy még semmi nincs veszve. Csak azt nem tudom, hogy mit fogok ma magammal kezdeni. Kitakarítok, az pár óra. Írnom kellene, de most nem jön az ihlet – tanácstalanul megvonta a vállát és roppant érdekesnek kezdte találni a már százszor elkésztett gofri receptjét. Felsóhajtottam, aztán eszembe jutott valami, amivel talán kimozdíthatnám ebből a semmilyen állapotból.

- Hát, épp kérni akartam valamit. Hívott a főnököm, és mondta, hogy két pincérünk is lebetegedett, és kérdezte, hogy esetleg nem tudnál-e beugrani – úgy lestem a reakcióját, mint egy prédára leső sas. Carrie nem hazudtolta meg magát, az arca felragyogott, megkönnyebbülten kapta el a felé dobott mentőövet.

- Nagyon szívesen! Hányra kell ott lennünk?

- Azt mondta, hogy ráérünk a szieszta után menni, olyan egy óra körül. Addig én is írok tovább. Tegnap elkapott a gépszíj, alig bírtam leállni, de aludni is kell valamikor.

- Mennyire fognak az olvasóid meghurcolni? – Felhúzta a szemöldökét és mosolyogva nézett rám.

- Tudod, van, ami soha nem változik – rávigyorogtam én is, aztán mindkettőnkből kitört a nevetés. Szó se róla, nem az olvasóimat nevettem ki, de miután feltettem a fejezeteket, néha már sírva kuncogtam a megjegyzéseiken.

A reggelit gyorsan belapátoltuk, és elvonultunk a saját kis alkotósarkunkba. Ahogy bekapcsoltam a gépet és megnyitottam a regényemet őrző fájlt, a képernyő megszűnt létezni és átadta a helyét a fejemben élő világnak. Egymás után gépeltem be a sorokat, néhol megálltam és átkiabáltam Carrienek, mit szól a fejleményekhez. És ez így ment egészen addig, míg észre nem vettem, hogy tíz percem maradt, hogy odaérjek a kávézóba. Riadtan csuktam le a laptopot és átordítottam Carrienek, hogy bizony igyekeznünk kell. A munkahelyemre érve a főnök már várt minket és széles taglejtésekkel elmagyarázta, mi lesz a dolgunk ma. Elfojtottam egy megelégedett vigyort, mikor megkért rá, hogy ma segítsek a pincéreknek, nem akartam felbosszantani azzal, hogy nyíltan kimutatom, mennyire örülök, hogy legalább egy napra megszabadultam attól a kényelmetlen öltözéktől. Villámgyorsan átvedlettünk a pincérek szokásos, rövidnadrágból és egyen pólóból álló ruhájába és belevetettük magunkat a kora délutáni zsongásba.

Néhány órával később már azt sem tudtam volna megmondani, mi a nevem. A kávézó forgalma egy percre sem csökkent, az emberek egymás után tódultak a helyiségbe, kígyózó sorokat alkotva a pult előtt, így lassan már imádkoztam csak ötpercnyi szünetért. Carrie is hajtotta magát, így, amikor láttam, milyen sápadtan megy a kávéfőzőhöz, aggódva odasasszéztam mellé.

- Rosszul vagy? – felvontam a szemöldököm és az arcát kezdtem vizslatni. Tényleg sápadtnak tűnt, de a fehérsége alatt már látszott, nemsokára elpirul.

- Nem… én, jól vagyok. Csak nézd meg finoman, hogy ki ül a pultnál – Carrie hangos, lemondó sóhaja mellett egy tökéletes hátraarcot csinálva megpillantottam szíve tárgyát. Elkerekedtek a szemeim. A férfi betoppanása minden bizonnyal ezerszer akkora meglepetést okozott barátnőmnek, mint nekem. De hát a fickó járt nálunk!

- Itt van! – A hangom kissé megcsúszott a döbbenettel keveredő lelkesedéstől. Krákognom kellett.

- Tudom. Nekimentem – Carrie elhúzta a száját és az arca egyre pirosabbá vált.

- Érdekes ismerkedsz. Mit akarsz csinálni? – az eddig takargatott mosoly most már győzedelmesen felkúszott az arcomra.

- Most? Egy lattét. Aztán kiviszem neki – barátnőm idegesen nyomkodta a gombokat a kávéfőzőn, látszott, azt sem tudja, hol van.

Félretoltam az útból és együttműködésre kényszerítve a masinát, kicsalogattam belőle egy kávét. Egy szót sem szóltam, de miközben Carrie kezébe nyomta ma csészét, vetettem rá egy bátorító pillantást. A tekintetemmel követtem az útját, egészen addig, míg a férfi elé helyezte a csészét, de aztán sajnos a kötelességem elhívott egy kurta, „Lea!” felhívásnak álcázva magát. Felsóhajtottam és a dolgom után mentem.

Néhány perccel később Carrie megindult felém, akkora vigyorral az arcán, hogy csaknem körbefolyta a fejét. Ez jó jel…

- Mit mondott? Találkoztok? – Meg sem vártam, hogy szegény levegőt vegyen, mohón csillogó szemekkel vártam a híreket.

- Szombaton, meccs előtt. Azt mondta, hogy megmutatja nekünk a stadiont – Carrie hangos sóhajjal fújta ki az eddig bent tartott levegőt.

- Mi? Komolyan? Jaj, de örülök! – a nyakába ugrottam és vele együtt örülve jó szorosan átöleltem. – Ugye tudod, hogy nekem hirtelen programom lesz arra az időre, és csak a meccsre fogok odaérni? – rákacsintottam, mire a mosolya még szélesebb lett.

- Hogy fogom én ezt neked mind megköszönni? – hálálkodó pillantását elintéztem egy kézlegyintéssel.

- Mit mondott még?

- Megkérdezte, hogy nem ismerem-e. Erre válaszoltam azt, hogy tudom, ki ő, de nem ismerem. Nem ezt a választ várta, meglepett volt, de jó értelemben. Mintha egy pillanatra ledobta volna az álarcát, és hihetetlen melegséggel mosolygott rám. Annyira hihetetlen ez az egész. Tuti csak egy álom, és nemsokára felébredek. –barátnőm ábrándozó tekintete mögött megbújt valami mély szomorúság, mintha valóban attól tartana, hogy egy ébresztőóra hamarosan kiragadja ebből az álomból. Belecsíptem a karjába, mire megugrott. – Ezt miért kellet?

- Most már tudod, hogy nem álom. Ez a valóság, szivi – rávigyorogtam, megfordítottam és egy aprót lökve rajta a dolgára engedtem.

Mire este a kávézó öltözőjébe kerültem, úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger, plusz ledobták a tízedikről. Annyira fáradt voltam, hogy alvásra nem is tudtam gondolni. Átlendültem a holtponton, így már semmi nem állta útját annak, hogy kikerüljem Carrie nagyon is célzó pillantásait, amivel méregetett.

- Szóval, hová megyünk? – kérdeztem tőle.

- Beülhetnénk a Lowba. Jó zene, kellemes társaság, finom italok – Carrie pontosan tudta, mit csinál, amikor elhúzta előttem a mézesmadzagot. Tisztában volt vele, hogy ennek úgysem tudok ellenállni, mert a Low volt Madrid legjobb helye, ahová még akkor is képes lettem volna elmenni, ha hirtelen levágták volna a lábaimat. Imádtam a Low-t.

Hazaérve a szobámba száguldva átvedlettem, aztán már toporogva vártam a barátnőmet az ajtó előtt. Szerencsére ő is minél előbb oda akart érni, így húszpercnyi taxizás után már be is léptünk a bárba. Automatikusan fordultuk mindketten a megszokott asztalunk felé, amikor észrevettem, hogy két fickó már elfoglalta azt. Egy pillanatra felment bennem a pumpa, de amikor megláttam, kik ülnek ott, elakadt a lélegzetem, a lábam remegni kezdett, egyáltalán, szörnyen és egyszersmind csodásan éreztem magam. Tyler léleklátó zöld szeme komótosan végigmért a fekete farmerba bújtatott lábaimtól kezdve, a lila felsőmön át az arcomig, majd megállapodott a szemeimnél. Hirtelen átkozni kezdtem magam, hogy nem vettem fel valami jobb ruhát, bár a teremben látott már ennél pocsékabb állapotban is. A Tyler mellett ülő férfi csak akkor került a látóterembe, mikor megszólalt.

- Szép estét, Hölgyeim. Mateo vagyok, Tyler haverja. Megtisztelnétek minket a társaságotokkal? – szegény srác csupán egy futó pillantást kapott tőlem.

A testem egyszerűen nem akart engedelmeskedni, így Carrie cseppet sem finom oldalba bökése után szinte bezuhantam Tyler mellé. Az arcom égett, éreztem, ahogy a pirosság egyre feljebb kúszik a nyakamon, lángba borítva a bőrömet. Zavartan lehajtotta ma fejem és az asztalon feszülő terítő mintáját tanulmányozva igyekeztem láthatatlanná válni.

- Hozhatok valamit nektek? – Mateo udvarias kérdése szépen eltotyogott a fülem mellett, mert bár hallottam őt, nem reagáltam rá.

- Két martinit, légy szíves – Carrie nem volt lesokkolva, mint én, így rendelt kettőnk helyett is.

- Segítenél nekem idehozni? – Mateo Carrie felé fordulva rákacsintott, majd ránk. Barátnőm is megismételte ugyanezt a rítust, majd a férfiba karolva felállt és a pult felé iramodott. Gyilkos pillantásokat vetettem rá, de ő csak kacagott rajtam és továbbment.

- Ne aggódj, Mateo nem fogja megrontani – Tyler hangja puha sálként fonta körbe a testemet, kissé rekedt baritonja bűnös képeket vetített a szemem elé.

Kivételesen hálás voltam, hogy félreértette a Carriere vetett pillantásomat. Megköszörültem a torkom és felé fordultam. Lehet, hogy nem kellett volna így elhamarkodni a dolgot. A szemei… Istenem, a szemei annyira gyönyörűek voltak, hogy sírni tudtam volna tőlük. Smaragdként csillogtak a bár gyenge világításában. Engem fürkésztek, amitől ismét zavarba jöttem.

- Nem… akarom mondani, nem aggódom. Carrie nagylány, tud magára vigyázni – arról nem is beszélve, hogy a ma történtek után nincs olyan férfi a Földön, aki eltéríthetné a szombati találkozójától – tettem hozzá magamban. Hűtlen barátnőm felé néztem, kényelmesen beszélgetett a pultnál Mateoval, látszólag nem volt neki sürgős a visszatérés. Nem tudtam eldönteni, hogy hálás legyek ezért, vagy fojtsam inkább vízbe.

- Szóval… sűrűn jártok ide? – Tyler felemelte a sörösüvegét az asztalról és mielőtt belekortyolt volna, körbemutatott vele.

- Igen, mondhatjuk, hogy a Low a törzshelyünk. Remek kis hely, ha többször jöttök, meglátjátok – Krisztusom, miket hadoválok össze? Többször jönnek? Ennyi erővel táblát is akaszthattam volna a nyakamba, „Tyler, légy az enyém!” felirattal…

- Azt hiszem, elfogadom a meghívást – Tyler úgy vigyorgott, mint aki pontosan tisztában van azzal, miféle gondolatok járnak a fejemben. A legszívesebben elsüllyedtem volna.

- Ööö… oké, örülök – remek beszélgetőpartner vagyok… Lassan a fejemet vertem az asztalba. Hol vannak ilyenkor a magasröptű megnyilvánulásaim?!

- Reméltem is. Szeretek veled lenni – ha abban a pillanatban lett volna valami a kezem ügyében, hát tuti eldobom. A szívem őrült ritmusra kalimpált, a vérem felpezsdült, egyszerre úgy éreztem, kisütött a nap a halvány fényben derengő klubban. Szeret? Velem lenni? Ó, te jó ég… Nagyon össze kellett szedni magamat, hogy képes legyek odafordulni hozzá, és értelmesen válaszolni.

- Valóban? – a kacér pillantás, amit vetettem rá, nem is lehetett volna szánalmasabb. Dühös lettem magamra. Nem igaz, hogy képtelen vagyok fesztelenül viselkedni!

- Igen. Nagyon… nos, nagyon érdekes lánynak talállak – Tyler kijelentése végre elhozta az este első, őszinte mosolyát. Felnevettem.

- Érdekes? Mások már keményebben is fogalmaztak – felcsillant a szemem, eszembe jutott az a sok-sok, néha hízelgő, néha nem kellemes dolog, amit már a fejemhez vágtak.

- Igen, érdekes. Nem találkoztam még olyan lánnyal, mint te. Van benned valami, valami titokzatos, amit folyton meg akarok fejteni – Tyler mélyen a szemembe nézett, a tekintete égette az arcomat. Megint elpirultam. Ó, hogy a fene vinné el…

- Kérlek! Nincs bennem semmi titokzatosság. Magam vagyok a megtestesült nyitott könyv. Nem vagyok egyéb, csak egy messzire sodródott, őrült, lila hajú lány, aki még hisz abban, hogy képes megváltani a világot – Mit csinálok?! Megváltani a világot?! Carrie, merre vagy? Ments meg attól, hogy még jobban hülyét csináljak magamból! Carrie természetesen ügyet sem vetett rám, békésen iszogatta a martiniját – az én martinimat! – a pultnál Mateoval.

- Szeretem a hajadat – kinyújtotta a kezét és az ujjai közé fogott egy tincset a hajamból. A bőre olyan közel volt az arcomhoz, hogy szinte éreztem a köztünk pattogó szikrákat. Édes Istenem, csak engedd, hogy túléljem ezt az estét…

- Öhm… Kösz. A tiéd sem rossz – a hangom úgy remegett, mint valami légkalapács. Tyler elmosolyodott és visszahúzta a kezét. A szikrák eltűntek.

- Ideje volt levágatnom – végigszántott rövid haján az ujjaival, amit éhes tekintettel nyugtáztam.

- Az előző is jó volt. Nekem tetszett.

- Tetszettem neked? – mosolyogva felvonta szemöldökét.

- Nem. Úgy értem, még mindig… vagyis… - Ó, a francba! Szedd már össze magad! Felnőtt nő vagy, az Istenért!

- Zavarban vagy? Miért? – Tyler ragadozóként leste minden mozdulatom. Remek.

- Nem vagyok – büszkén felemeltem a fejem, de amikor találkozott a tekintetünk, kissé visszavonultam. – Na, jó, talán egy kicsit – megvontam a vállam és elhúztam a szám. Felnevetett.

- Akár hiszed, akár nem, ennek örülök. Legalább nemcsak én érzem magam kissé kényelmetlenül – rám kacsintott, de a lazának szánt megnyilvánulás alatt már tisztán látható volt néminemű zavartság. Ledöbbentem.

- Ha akarod, elmehetek… - felsóhajtottam. Hát persze… Miért is nem érezné magát kényelmetlenül? Valószínűleg a háta közepére se kívánja ezt az egészet. Jellemző.

- Jézusom, dehogy! Meg ne moccanj! – Tyler váratlanul felpattant és elindult a pult felé.

Már-már aléltan figyeltem a mozgását. Az izmai tökéletes együttműködésben vitték előre, a pólója rásimult a széles vállaira és a feneke… Ohh… Úgy éreztem magam, mintha végigfutottam volna a maratonit. Legalább kétszer. Vennem kellett néhány mély levegőt, hogy magamhoz térjek. Belemerültem az álmodozásba, már szinte láttam kettőnket, egy összegyűrt lepedőt, hallottam a torkunkból előtörő mély hangokat és… Bammm! Tyler úgy zuhant vissza a látóterembe, mint valami meteor. Megráztam a fejem és igyekeztem újból kiélesíteni az álmodozástól homályos látásomat. Visszaült mellém és elém tolt egy üveget. Kissé még kábultan néztem rá, aztán Tylerre, aztán megint az üvegre és vissza Tylerre.

- Neked hoztam. Ha már a barátnőd lenyúlta a martinidat – felemelte a saját üvegét és felém nyújtotta. Bizonytalanul felvettem az előttem terpeszkedő sört, mire közelebb hajolt és összekoccintotta az üvegeket. – Egészségedre! – mivel közel volt hozzám, nagyon közel, éreztem, ahogy a lehelete csiklandozza a fülemet. 

Beleborzongtam ebbe az érzésbe, és váratlanul újra buja képeket láttam magam előtt. Ó, édes Istenem…

- Öhm… kösz – a bőröm iszonyatosan égett, és ezzel együtt én is. Gondolatban elhordtam magam mindennek.

- Mesélj magadról valamit – fesztelenül hátradőlt és kíváncsi szemeket meresztgetve figyelt.

- Nem vagyok túl érdekes – kínosan elmosolyodtam, az ő arcára viszont valódi vigyor tornázta fel magát.

- Azt hiszem, ezt már letárgyaltuk az elején. Számomra nagyon érdekes lány vagy – a szájához vitte az üveget és beleivott a sörbe. Kényszerítenem kellett magam, hogy ne bámuljam.

- Ja, igen… Mit mondjak? – amint kimondtam, már tudtam, hogy csapdába kerültem és hogy ezt Tyler is nagyon jól tudja. Kénytelen voltam beszélni magamról, aminek nagyon nem örültem. A francba…

- Kezdjük az elején. Azt már tudom, hogy nem vagy spanyol. Honnan jöttél? – a tekintete érdeklődő volt ezért lassan felengedett bennem a feszültség

- Magyarországról, lassan két éve – mielőtt befejeztem volna, már tudtam, mi lesz a következő kérdése.

- Magyarország? Az Ázsiában van, nem? – Bingó. Akárkinek mondtam, hol éltem ezelőtt, senki nem tudta pontosan, hol van a szülőhazám. Elvigyorodtam.

- Nem egészen. Európa szívében van, innen nem is olyan messze. Csodaszép hely, nekem elhiheted – elnéztem a válla felett és végignéztem a bár vendégseregén.

- Akkor miért jöttél el?- a kérdése nem ért váratlanul, legalábbis maga a kérdés nem. Az annál inkább, hogy ő is megkérdezte. Felrémlettek a régi, szörnyű emlékek, a nélkülözés, a napról napra való élés, a könnyek anyám szemében…

- Nem volt más választásom - a hangom suttogássá halkult és elfordítottam a fejem, hogy kelljen ránéznem. Hirtelen szégyelltem magam, hogy én, a magyar senkilánya itt ülök ezzel a New yorki Adonisszal. Mit képzeltem? Tyler mintha érzékelte volna, milyen pocsék hangulatba kerültem. Mentőövet dobott, amiért hálásan nyújtottam ki a kezem.

- Én New Yorkban születtem. Amerikában – úgy tette hozzá az országot, mintha nem lenne biztos abban, hogy tudom, merre van New York. Felkuncogtam.

- Ó, te mázlista! Amióta az eszemet tudom, elvágyom a Nagy Almába. A világ nagy olvasztótégelye – ábrándos mosolyom felerőszakolta magát a képemre.

- Egyezzünk meg! Ha egyszer elviszel a hazádba és megmutatod nekem a csodáit, akkor én is felfedezem veled az én városomat. Nos? – kinyújtotta felém a kezét, amit csak bámulni tudtam. Olyan erős volt, olyan hatalmas! És a hosszú ujjai… Ó, hogy mit tudna művelni velem ez a kéz! A gondolat halk sóhajt csikart ki belőlem. Tyler érdeklődve figyelt.

- Áll az alku – mikor a bőre hozzáért az enyémhez, milliónyi elektromos szikra pattant ki közöttünk. Egyszerre rántottuk vissza a kezünket, mindketten felszisszentünk a hirtelen jött áramütéstől.

- Ejha! Azt hiszem, legközelebb porcelánba burkolózva kell hozzád érnem – nevetett Tyler. Felkacagtam én is, és egyszerre mintha kisütött volna a nap, végre felszabadultam.

- Igen, én is így gondolom.

Miután nagy nehezen sikerült felolvasztani a hangulatot, egyre vidámabban beszélgettünk. Nagyjából nem volt olyan téma, amihez nem tudtunk volna hozzányúlni, szó esett könyvekről, filmekről, hobbikról, a családjainkról. Sosem voltam egy kimondott szószátyár, akkor este mégis, mintha megnyitottak volna bennem egy zsilipet, csak úgy áradtak belőlem a mondatok. Tyler mindvégig érdeklődő maradt és készségesen válaszolt a kérdéseimre, úgy tűnt, nem zavarja a kíváncsiskodásom. Nagyokat kacagtunk, és úgy éreztem magam, mint aki a fellegekben jár. Valószínűleg egész nap el tudtunk volna ücsörögni az asztal mellett beszélgetve, de Mateo megérkezett Carrievel az oldalán és vigyorogva jelentették be, hogy a bár dolgozói is lassan szeretnének hazamenni. Döbbenten néztem rá az órámra. Hajnali négyet mutatott.

Nagy nehezen feltornáztam magam áll helyzetbe. Kissé bizonytalanul álltam a lábamon és nem voltam benne biztos, hogy csak az elfogyasztott alkoholtól. Tyler felsegítette rám a dzsekimet, és miután szakszerűen be is cipzárazta – Istenem, olyan közel volt! – a fülemhez hajolt.

- Imádtam ezt az éjjelt. Remélem, a legközelebbi meghittebb lesz – a lehelete végigborzongatta a testemet, és amikor megéreztem, hogy az ajka a bőrömhöz ér, lepkeszárny-finom csókot nyomva rá, kétségbeesetten igyekeztem nem kimutatni, mekkora erővel tört rám a vágy. A gyomrom dió nagyságúra zsugorodott, a lábaim ijesztően elkezdtek remegni. Ha nem lettünk volna nyilvános helyen, ott rögtön letepertem volna. Talán a bárnak van hátsó helyisége…

- Gyerünk, nagyfiú, ideje menni! Reggel munka… - a Mateo arcán megjelenő szenvedéstől mindenki felnevetett.

A váratlan kavarodásban villámgyors csókot hintettem Tyler arcára, és valami olyasmit súgtam vissza neki, hogy „Majd gondoskodunk az intimitásról”. A szemei ellágyulva néztek rám, elsötétedtek, és a mélyükön lobogó vágy szikrázott. Nagyot nyeltem. Megint. A következő pillanatban már egyedül álltam, kábult tekintettel néztem a Mateo mögött elsuhanó férfira. Carrie oldalba bökött, így ránéztem. Az arcán mindentudó vigyor feszített, a szemei majd’ kiestek a kíváncsiságtól.

- Ugye tudod, hogy mindent tudni akarok? Mesélj el minden egyes részletet!

Tudtam, hogy az éjjel még közel sem ért véget a számomra, így, miközben hazafelé meneteltünk, kavargó érzésekkel a szívemben elmondtam a történetet Carrienek. Mire a bejárathoz értünk, már tudtam, hogy elvesztem. És nem akarom, hogy valaha is megtaláljanak.