2/1. fejezet - Carrie

Még mindig itt állok a nyitott ajtóban és csak bámulok magam elé. Tisztában voltam vele, hogy ennél butábban nem nézhetek ki, és legszívesebben hátsón billentettem volna magam, de képtelen voltam megmozdulni.

• Szia! – Hangja simogató dallam volt a fülemnek. – Ne haragudj, de reggel összeütköztünk, és ott maradt a pénztárcád. Gondoltam, még szeretnéd viszont látni.

Felém nyújtotta az említett tárgyat, de képtelen voltam elfordítani a tekintetem az arcáról. Attól féltem, hogy ha nem nézem folyamatosan, eltűnik. Szerencsémre (?) Lea megjelent mögöttem és egy alig láthatatlan (?) mozdulattal bokán rúgott, ami kicsit észhez térített.

• Köszönöm – mondtam alig hallhatóan, és elvettem a pénztárcám. A mozdulat közben kissé összeért a kezünk, minek hatására olyan érzésem volt, mintha áramot vezettek volna belém.

• Én nem is zavarom tovább a hölgyeket. Örülök, hogy találkoztunk, Catalina.

Kitágult szemekkel néztem a távolodó alakját a folyóson, a térdeim pedig lassan felmondták a szolgálatot. Még mindig sokkos állapotban voltam. Végre láttam, itt állt a lakásunk előtt, és én mit csináltam? Semmit! Botladozó léptekkel mentem vissza a nappaliba, a tudatom határán érzékeltem, hogy Lea a konyhába ment, matat valamit a hűtőben, de én csak magam elé bámultam. Barátnőm visszatért hű barátunkkal, a tequilával, meg a „szertartás” kellékeivel, azaz fahéjjal és naranccsal, és a citrommal és sóval.

• Tudom, hogy most szükséged van rá. Majd ha lehúztál már kettőt, utána meghallgatom, hogy mekkora idióta voltál.

Hihetetlen ez a nő. Mindig képes mosolyt csalni az arcomra. Elvettem tőle a poharamat, majd koccintottunk a hatalmas „tehetségemre”. Megkaptam a másodikat, mire Lea várakozóan tekintett rám. Vettem egy nagy levegőt, majd belekezdtem:

• Ne is mondd! Egy hatalmas idióta vagyok! De leblokkoltam, oké? Ki számított rá, hogy itt terem az ajtónk előtt? Itt vagyunk már régóta, járunk meccsekre, de még soha nem láttuk. Megijedtem. Mégis mit mondhattam volna neki? „Helló, rád várok már nem is tudom, mióta?” Ez azért elég bután hangzik. Meg az, hogy láttam, még nem jelent semmit. Lehet, hogy csak rendes, és visszahozta magától. Úristen, hogy nézek ki!? Melegítőben nyitottam ajtót! Te jó ég! A fejem is! Fel volt gumizva a hajam! Bezzeg ő most is tökéletesen nézett ki. Mekkora szerencsétlenség vagyok! Ezt tanítani kellene.

Lea türelmesen hallgatta végig eszement eszmefuttatásomat, ami összefüggéstelen volt, de a gondolataim össze – vissza voltak a fejemben, még a nevemet sem tudtam volna normálisan megmondani. Barátnőm a kezembe nyomott egy újabb poharat, amiért most nagyon hálás voltam.

• Nem lesz még egy ilyen esélyem, igaz? Te tudod a legjobban, mennyire vártam erre. Én meg elszúrom. Megkaptam a lehetőséget, nem éltem vele.

• Miért ne lehetne még esélyed? Ez is egy véletlen találkozás volt. Ki tudja, lehet, holnap összefutsz vele valahol. – Imádtam az optimizmusát, hogy mindig mellettem állt. Nem tudom, mi lenne velem nélküle. Örökre áldani fogom a bloggert, és az írást, hogy megismerhettük egymást.

• Vagy csak céltalanul kell kóborolnom az utcán, hátha megint fellök. – Erre már mind a ketten jó hangosan nevettünk, és visszatértünk a szívtipró vámpírok tanulmányozásához, javítva az értékeli éleslátásunkat az örök baráttal, Tequilával.

Már fél egy felé járhatott, amikor véget ért a tanulmány, Lea nagyot nyújtózott a kanapén. Elnyomott egy feltörni készülő ásítást, amin mosolyognom kellett.

• Még szerencse, hogy holnap csak délután kell bemennem, dolgozni. Képtelen lennék felkelni.

• Nekem még van pár szabad napom. Csak jövő héten kezdek. Már ráférne a lakásra a takarítás. – Hirtelen eszembe jutott valami, amitől nem sok jót sejtető vigyor telepedett az arcomra. Lea is észrevette, és reményvesztetten felsóhajtott.

• Ma az edzésen… Mi volt az a sokat sejtető pillantás? – Lea arca pillanatok alatt vörös lett, kicsit sajnáltam, de muszáj, tudom a részleteket. – Nem vagyok vak, láttam, hogy néztek egymásra. Ha szemmel lehetne… - Felhúztam a szemöldököm, jelezve, hogy mire gondolok. Barátnőm idegesen beharapta az ajkát.

• Oh, hát az. Nem tudom néha, hogy mit gondoljak. A nagyon tetszik csak enyhe kifejezés arra, amit érzek. De ha ő egyszer annyira hűvös! Az arcom olyan, mint egy nyitott könyv, nem igaz, hogy nem veszi észre!

• Édesem, ő is csak egy pasi. Akkor esne le neki, ha pucéran szambáznál előtte.

• Lehet. Gyere, üljünk ki az erkélyre. Addig elszívok egy cigit.

Imádtuk a várost innen nézni. Nem a központban laktunk, de itt is hatalmas volt mindig a nyüzsgés. Madrid soha nem alszik. Mindent betöltött az emberek beszélgetése, nevetése, a járművek zaja, a bárokból hallható zene ritmusa. Visszaemlékeztem arra, amikor ideértünk. Eleinte minden annyira nehéz volt. A nyelv sem ment annyira, az életritmus nagyban különbözött a megszokottól, de jött a kávézó, ami új lendületet adott nekünk. Igaz, hogy már nem dolgozok ott, de mindig szívesen látnak, a személyzettel, és a főnökkel is jó kapcsolatot tartok. Annyira büszke vagyok Leára, hogy már üzletvezető. Mindig örömmel hallgatom, amikor valakivel spanyolul beszél, és közben hevesen gesztikulál. De ha mérges, akkor előveszi a szebbik magyar szókincsét. Két év után is szomjas szemekkel ittuk be kedvenc városunk látványát. Minden nap tartogatott valami újat, amit érdemes volt felfedezni.

• Szombaton este meccs van ám. Remélem nem felejtetted el? – Lea nem volt nagy focirajongó, de miattam megvette az éves bérletet, és minden egyes alkalommal ott ült velem a lelátón, lelkesen szurkolva a Real Madridnak. Bármennyire tagadta, azért már ő sem tudott közömbös lenni. A kihagyott helyzeteknél néha felállva bosszankodott, szabálytalankodásoknál pedig vitatkozott a bíróval.

• Hogyan felejthetném el? A csapat is megy a kávézóból. Hihetetlen mennyire szereti itt mindenki a focit. Olyan itt, mintha vallás lenne.

• Nekik lényegében az is. Jövő hétvégére terveztél programot?

• Még semmit. Van valami ötleted?

• Arra gondoltam, hogy amíg jó idő van, lemehetnénk Cádizba. Már hiányzik a tenger. Nem kell sokat sem utazni.

• Persze, menjünk. Már ránk fér egy jó nagy buli is.

Mindketten hatalmasat ásítottunk, majd egymást megölelve kívántunk a másiknak szép álmokat. Amint becsukódott mögöttem az ajtó, már megint a gondolataim lettek rajtam úrrá. Nem tudtam a fejemből kiűzni a képet. Belém égett a pillantása, ahogy a barna szemek az arcom vizsgálták, a mosoly, az az ív, amire a telt ajkak húzódtak. A szívem össze – vissza kalapált, csak nagyokat lélegezve tudtam lenyugodni. Magamban mantráztam, hogy nem kúszott ki a lehetőség az ujjaim közül. Elvégre erre vágytam már régóta! Éreztem, hogy ő az.

Reggel a kávéfőző ismerős hangjára ébredtem. Lea egy Istennő. Nincs annál jobb, mint a kávé illatára ébredni. Szokás szerint halkan szólt a rádió, barátnőm a zene ritmusára táncikált.

• Buenos días! Jól aludtál?

• Jaj, szia! Észre sem vettelek. Kávét?

• Kérek, köszi. Gofri?

• Jó ötlet. Carrie? – Ismertem ezt a hangot. Próbáltam úgy csinálni, mint aki nagyon elfoglalt, így csak kérdően hümmögtem egyet. – Kérdeznék valamit. Tudtál aludni?

• Mindig megdöbbenek, hogy mennyire ismersz, pedig már nem kellene. Nem sokat. Eljutottam odáig, hogy még semmi nincs veszve. Csak azt nem tudom, hogy mit fogok ma magammal kezdeni. Kitakarítok, az pár óra. Írnom kellene, de most nem jön az ihlet.

• Hát, épp kérni akartam valamit. Hívott a főnököm, és mondta, hogy két pincérünk is lebetegedett, és kérdezte, hogy esetleg nem tudnál– e beugrani.

• Nagyon szívesen. Hányra kell ott lennünk?

• Azt mondta, hogy ráérünk a szieszta után menni, olyan egy óra körül. Addig én is írok tovább. Tegnap elkapott a gépszíj, alig bírtam leállni, de aludni is kell valamikor.

• Mennyire fognak az olvasóid meghurcolni? – Kérdeztem tőle felhúzott szemöldökkel, mire csak sokat mondóan elmosolyodott.

• Tudod, van, ami soha nem változik.

A reggeli után mindketten leültünk a laptop elé alkotni, bár én csak bambultam magam elé, míg Lea a szomszéd szobából néha átkiabált, hogy mit gondolok néhány ötletéről. Imádtam a közös ötletvihart, a két drámaimádó. Megbűvölve figyeltem az előttem villódzó kurzort, de a szavak csak nem akartak jönni. Folyton egy arcot láttam magam előtt, aminek eredményeként megszaladt a fantáziám, és egy olyan világba kerültem, ahol nem vagyok ilyen „tehetséges”.

A Tökéletes Carrie álomvilágból Lea szakított ki, aki közölte, hogy kevesebb, mint tíz percünk van, hogy odaérjünk a kávézóba. Magamra kaptam az első ruhát, ami a kezembe akadt, beleugrottam a sarumba, és már siettünk is. Izgatott voltam, mert már régóta nem dolgoztam ott. Hiányzott a hely, de nem adta meg azt, amire vágytam, de ettől függetlenül jó volt visszatérni. Nagyon sokat köszönhetünk ennek a kávézónak.

Alig léptünk be az ajtón, a főnök már izgatottan várt minket. Hevesen magyarázta, hogy délelőtt egy perc szünetük nem volt, kész őrültek háza van, és szüksége van minden segítségre. Most mindketten pincér egyenruhát kaptunk, és láttam, hogy Lea elfojtott egy halvány mosolyt. Végre nem kell magas sarkúban pompáznia. Még csak öt perce voltunk nyitva, mintha Madrid összes embere itt akarna kávézni. Nem volt szabad hely, a kinti teraszon is sokan voltak a hőség ellenére. Hiába volt szeptember eleje, az időjárás még mindig a nyarak legmelegebb napjait idézte.

Imádtam ezt a pörgést, és szükségem is volt rá. Nem volt időm gondolkozni, csak a rendelésre figyeltem. Épp az egyik vendéggel beszélgettem, miközben az egyik asztalhoz lépegettem, amikor hirtelen megfordultam és valaki mellkasával találtam szembe magam.

• Elnézést, figyelmetlen voltam – kezdtem el szabadkozni, amikor egy ismerős nevetés belem fojtotta a szót. Éreztem, ahogy az arcomba tódul a vér, amitől hozzám képest egy paradicsom sápadt lett volna. Hallani csak a saját szívverésemet hallottam, ami igen zavaró volt. Itt állt ő, Mr. Ellenállhatatlan a maga tökéletességével, idegesítő, és egyben szexi mosolyával, erre én megint hozom a szokásosat.

• Nem történt semmi. Van valahol egy szabad asztalotok?

Gyorsan körbetekintettem, de nem láttam sehol, csak a pult mellett.

• Csak oda tudsz leülni. – Mutattam az egyik bárszékre.

Éreztem, ahogy mögöttem jött, mire mintha minden levegő elfogyott volna. Próbáltam nem hangosan zihálni, de szerintem ő még élvezte is, hogy ilyen zavarban vagyok.

• Mit hozhatok? – kérdeztem tőle, mikor leült.

• Egy lattét kérnék, és egy mentes ásványvizet.

Kábultam a kávégép előtt, hirtelen azt sem tudtam, hogy mit kell megnyomni. Lea látta zavaromat, odaosont hozzám, komolyan aggódó tekintettel végigmért.

• Rosszul vagy?

• Nem… én, jól vagyok. Csak nézd meg finoman, hogy ki ül a pultnál.

A finom mozdulat egy határozott hátra arc volt, amit csak az nem vett észre, aki nem akart.

• Itt van! – felelte barátnőm egy oktávval magasabban.

• Tudom. Nekimentem.

• Érdekes ismerkedsz. Mit akarsz csinálni?

• Most? Egy lattét. Aztán kiviszem neki.

Barátnőm rutinosan nyomkodta a gombokat, még én a vállam fölött hátrasandítottam. Mr. Ellenállhatatlan még mindig ott ült a pultnál, a telefonját nyomkodva. Láttam, hogy többen felismerték, összesúgnak a háta mögött, de mintha ez őt egyáltalán nem zavarná. Hogy tudja ennyire kezelni az ismertségével járó dolgokat? A kávé közben elkészült, így nagy levegőt véve indultam a pulthoz.

• Köszi – mondta kedvesen, mikor letettem elé az italát.

• Szívesen. Ha esetleg szeretnél még valamit, akkor szólj. – Már épp sarkon fordultam volna, amikor a kezem után nyúlt. Érintése nyomán mintha lángolt volna a bőrőm.

• Nem tudtam nem észrevenni, hogy furcsán viselkedsz a közelemben. Talán … - beharapta az ajkát, amire győzelemittas mosolyom lett. Végre egyszer ő van zavarban és nem én. – Nem ismersz? - A kérdése váratlanul ért. Eddig tartott az örömmámor.

• Őszintén? Tudom, hogy ki vagy, de nem ismerlek. – A válaszom meglepte, mert hirtelen elengedte a kezem. Hirtelen hiányérzetem támadt, mintha a karom is letépte volna, pedig csak nem éreztem a bőrét a bőrömön. Tuti megőrültem.

• El sem hiszed, mennyire megleptél ezzel a válasszal. Megleptél, de örülök neki. Még sosem hallottam ezt senkitől. - Felvillantotta mind a harminckét tökéletes, hófehér fogát és rám nevetett, csendesen és furcsa mód, alázatosan. Elakadta lélegzetem.

Már épp válaszolni készültem volna neki, amikor a pillanat varázsát megtörte a mobiltelefon hangja. Mr. Ellenállhatatlan hanyag mozdulattal vette elő a készüléket, majd nagyon gyorsan beszélni kezdett. A telefonbeszélgetés nem tartott sokáig, várakozóan tekintettem rá.

• Mennem kell. Szeretnélek még látni. Találkozunk valamikor? – Kérdése annyira hirtelen ért, hogy a szavak a torkomra forrtak. Egy erőtlen bólogatásra futotta tőlem, mire elmosolyodott. – Itt a névjegyem. Van egy tollad? – Odaadtam neki a tollat, mire ő firkált valamit a névjegyére. – Ez itt a magánszámom. Szeretném, ha felhívnál, amikor ráérsz.

• Tulajdonképpen szombaton megyünk ki a meccsre… - Be sem fejeztem, ő már szinte fél lábbal kinn volt a kávézóból.

• Remek. Hívj fel előtte, délután, és megmutatom nektek a stadiont.

Olyan gyorsan ment el, mint egy nyári vihar. Az egyik pillanatban még itt állt előttem, most meg már messzire járt. A boldogság úgy áradt szét a belsőmben, mint valami atomrobbanás. Nagyon erőt kellett vennem magamon, hogy ne sikítsak. Akkora mosollyal fordultam Leához, amit még Julia Roberts is megirigyelt volna. Botladozó léptekkel indultam el felé, aki már nagyon várakozóan tekintett rám.

• Mit mondott? Találkoztok?

• Szombaton, meccs előtt. Azt mondta, hogy megmutatja nekünk a stadiont.

• Mi? Komolyan? Jaj, de örülök! – Barátnőm a nyakamba vetette magát, és jó szorosan megölelgetett. – Ugye tudod, hogy nekem hirtelen programom lesz arra az időre, és csak a meccsre fogok odaérni?

• Hogy fogom én ezt neked mind megköszönni?

• Mit mondott még? – legyintett.

• Megkérdezte, hogy nem ismerem– e. Erre válaszoltam azt, hogy tudom, ki ő, de nem ismerem. Nem ezt a választ várta, meglepett volt, de jó értelemben. Mintha egy pillanatra ledobta volna az álarcát, és hihetetlen melegséggel mosolygott rám. Annyira hihetetlen ez az egész. Tuti csak egy álom, és nemsokára felébredek. – Hirtelen megfájdult a karom. Lea belém csípett, én a fájdalmas területet dörzsölgettem. – Ezt miért kellet?

• Most már tudod, hogy nem álom. Ez a valóság, szivi – kacsintott rám. Elvigyorodtam.

A délután további része ugyanolyan pörgősen telt, emberek be, emberek ki, egy percre nem tudtam megállni. Mindenkit mosolyogva köszöntöttem, most madarat is lehetett volna velem fogatni. A műszak végén éreztem egy kicsi fáradtságot, de tudtam, hogy képtelen lennék aludni. Megvártam Leát is, amíg átöltözik, közben az öltözőszekrénynek dőlve nézegettem őt, azzal a nézésemmel, hogy „van tervem estére”. Ő csak megadóan felsóhajtott.

• Szóval, hova is megyünk?

• Beülhetnénk a Lowba. Jó zene, kellemes társaság, finom italok. – Tudtam, hogy nyert ügyem van, a Low volt a kedvenc helye.

Hazaugrottunk gyorsan átöltözni, majd egy taxit fogva elindult a klub felé. Szerettünk ott lenni, sokszor volt élő zene színvonalas helyi bandákkal, sok barátunkkal találkoztunk ott. Belépve a szokásos asztalunk felé vettük az irányt, de az már foglalt volt. Két férfi foglalta el, de ezzel már máskor sem nagyon foglalkoztunk. A döbbenet akkor ért el minket, amikor megláttuk, hogy kik vannak ott.

Tyler ránk emelte zöld tekintetét, ami határozottan megállapodott Leán. Barátnőmet elöntötte a jól ismert piros szín, Tyler is zavartan nézelődött. Tudtam, hogy én is szerencsétlen vagyok, de Leám is mindig leblokkolt, ha az edzőnkről volt szó. Végül Tyler haverja törte meg a csendet.

• Szép estét, Hölgyeim. Mateo vagyok, Tyler haverja. Megtisztelnétek minket a társaságotokkal? – Finoman löktem egyet Leán, mire vette a célzást és leült az Adonisza mellé. Még én is láttam a köztük vibráló energiákat, milyen lehet azt érezni!

• Hozhatok valamit nektek? – kérdezte Mateo udvariasan.

• Két martinit, légy szíves.

• Segítenél nekem idehozni? – Természetesen egyből vettem a célzást, és ördögi vigyorral álltam fel az asztaltól.

A pult felé menet többször hátrapillantottam, de elégedett voltam. Nem tudom, miről beszéltek, de legalább kommunikáltak. Mateo aranyos srác volt, kimondottan jóképű. Gondolom ő is hasonló foglalkozást űzhetett, mint Tyler, nagyon kisportolt, izmost testtel rendelkezett. Napbarnított bőre volt, meleg barna szeme, és rövid, barna haja. Több lány is megfordult utána a Low – ban, de ő mintha észre sem vette volna őket. Mikor megkaptuk az italunkat, visszaindultunk az asztalhoz, de félúton megálltunk. Láttam, hogy barátnőm felszabadultan beszélget Tyler – kel, ezért úgy döntöttünk, hogy nem megyünk vissza azonnal.

Természetesen Lea martinije nem veszett kárba, Mateoval beszélgetni igen kellemes volt. Táncoltunk is, ami elég viccesre sikeredett szerény mozdulatkultúrámat figyelembe véve. Elmesélte, hogy ő még New Yorkban ismerte meg Tyler – t, és ő csábította ide Madridba. Szeretnének később egy közös konditermet, de előbb még össze szeretne házasodni a barátnőjével. Most már értem, miért volt ilyen passzív a lányokkal szemben.

Észre sem vettük, hogy mennyire elrepült az idő. Közben néha rápillantottunk barátainkra, de ők nevetgélve beszélgettek. Hajnali négy körül aztán Mateoval odamentünk a turbékolókhoz és felhívtuk a figyelmüket a bár nyitvatartási idejére. Azok ketten kissé támolyogva keltek fel, Tyler ráadta Leára a kabátját és odahajolt hozzá, súgott valamit a fülébe. Nem akartam szeméremsértő lenni, így vigyorogva elfordítottam a fejem, de azt még láttam, ahogy barátnőm egy puszit adott az Adonisznak, majd a fiúk el is mentek. Lea ábrándos tekintettel nézett Tyler után, mire oldalba böktem és ördögi vigyorra húztam a számat.

• Ugye tudod, hogy mindent tudni akarok? Mesélj el minden egyes részletet!